AZ ŐSÖK RITMUSA

Ember vagyok, új élet, új utas,

Ki azt hiszi, friss titkokat kutat,

S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen

Ezernyi ős mozgás jár vén utat.

Sok régi ritmus, sűrű és borús

Zajlás a test titkos mélyeiben,

Távol a fénytől s mégis biztosan,

Hibátlanul. S ős híreket izen.

Ó, jaj, ki tudja, hány bús ükapám

Testében élt már ez az idegen

Világ, mely fáradt gesztusok felé

Lankasztja lázadozó idegem.

Mosolyognék egy boldog, új mosolyt,

De a szivem bíbor öbleiből

- Sejt sejtnek adja - csöndesen remeg

Szememig a holt könnyek vödre föl.

Dacolnék új, szép daccal, ám kevély

Szájam körül már gyáva gödröt ás,

Szelíd barázdát, halavány mosolyt

Valami ősi meghunyászkodás.

Én régi, régi jobbágy-őseim,

Hát éltek még? Jaj, hány rossz éven át

Vonszolja még a csüggeteg utód

Sötét parancsok konok csapatát?

Vagy kába álom minden szabad út,

És nem is lehet újat kezdeni?

S csak egy parancs van a földön örök:

Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem

Énnékem is! Hátha az ősi sejt

Őbenne tisztul dús örömre, és

Minden homályos, vén bút elfelejt!

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok

Szűz birodalma, a szebb, új világ,

S dallá dobognak a szivekben a

Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!