AZ ŐSZ.

Bosszus festők, bús poeták

Szegény őszt elrágalmazták.

Festik bágyadt-, haloványnak,

Gyász szinével a halálnak.

Zengik róla: vége, vége,

Oda ég s föld minden éke,

S romjain mi föl-föltámad,

Csak az emlék, csak a bánat.

Mind hiába rágalmaznak.

Kedves őszem, el nem hagylak;

Régi hived vagyok immár,

Szebb vagy nékem a tavasznál.

A tavasz száz vágyat ébreszt:

Izgalomban a természet,

Ég megújul, föld feléled,

Mindenütt forr, küzd az élet,

Szétszakítja rabbilincsét,

Pazarolja összes kincsét;

Minden fényes, oly sugárzó,

Föl-fölcsattog víg madárszó,

Rügy kipattan, nyit bimbója,

Rengeti a szellő csókja,

De szellőből vihar támad,

Összetör sok hiú vágyat,

De a fény is gyakran éget,

Hervasztja a reménységet,

S a föld keble, az ég napja,

Mennyit igért, meg nem adja.

Kedves ősz, te nem igérsz, adsz,

Amit hoztál, mindent itt hagysz.

Nincs aszályod, nincsen vészed,

Bölcs közép az osztályrészed;

Sátrad az ég szelid kéke,

Csendes, vidám, mint a béke;

Fényed egy nyájas mosolygás,

Nem zavarja a csalódás,

Mert való lett már a vágyból:

Érett gyümölcs a virágból.

Ott piroslik, kékűl, sárgul,

Harmattul és napsugártul,

S ameddig a szem csak ellát,

Nyújtja gazdag koszorúját.

Mennyi összhang a sok színben,

Hogy’ kibékül benned minden.

Köd meglebben, de eloszlik,

Észrevétlen szerte foszlik;

Halkal itt-ott a levél hull,

Önként, nem a fájdalomtul;

A szellő is méla zajjal,

Suttog, mint az altató dal,

S mintha édes nyugalomban,

Szenderegne félálomban,

Meghatná lágy, enyhe érzet:

Álmodozik a természet.