AZ ŐSZ BAJNOK

Fenn Lajosnak udvarában,

A hadjáték pompájában

Két hős ifju áll;

Országcímer pajzsaikon,

Szíveikben a magas hon;

S kikre karjok száll,

Úgy akarja jó szerencse,

Porba hull sok német és cseh.

Képe szörnyü a csatának;

Mintha nemcsak játszanának,

Délceg harcfiak

Egymást mérő lángszemekkel,

Szívre szögzött fegyverekkel

Összerontanak;

Dárda zúg pajzs, dárda ellen:

A két ifju még veretlen.

„Kérkedők ti címertekkel,

Könnyü győzödelmitekkel,

Büszke magyarok!

Sok nemzettel föltevétek,

Most olasszal víjatok meg:

Én olasz vagyok.

S merre föld és merre nap van,

Nincs olasznak párja hadban.”

Szól s bevágtat egy merész hős,

S mint beszéde, oly fellengős

Járta s kelete.

Szélvész fegyverforgatása,

Könnyü ménen ugratása

Villám szellete.

Így bejárja gyorsan a tért,

Agg a nép a két vitézért.

S képe szörnyü a csatának;

Mintha éltet váltanának,

A vetélkedők

Összeütnek nyúlt dsidákkal,

Szívdöbbentő roppanással,

Egymást rengetők.

Hull zörejjel dárda és vért:

A két hős még birja a tért.

Váltva, bátor elszánással,

Négy dsidát tört rohanással

Már a két vitéz.

S bár szivök még csüggedetlen,

S mint a szikla, engedetlen,

Karjok súlya vész.

Még egy verseny, s a fövényen

Diadalmas az idegen.

Búsan, elfelejtve,

Sasként egyedűl,

Puszta sátorában

A vén Toldi űl.

Sátorán a szellő

Általlengedez;

Ősz szakálla mellén

Sűrűn rezgedez.

Csak busúl, csak őszűl

Vég- s határtalan;

Mert hajh! kedve nincsen

Élni bajtalan.

Lova rosz szeméten

Teng erőtlenűl;

Súlyos kardja, vérte

Porban feketűl.

„Mért e néma bánat,

Agg magyar vitéz?

Sírj, üvölts, ha harcra

Gyenge már a kéz.

Címerét hazádnak

Bírja hős olasz;

Nézd Budán, ha kétled;

Pajzsán díszlik az.”

Így szól átrohanva

Egy serény lovag.

Toldi agg szivében

Gyúl veszett harag.

Vasbuzogányt utána

Sujt halálosan,

S a lovaggal a ló

Többé nem rohan.

„Most beszélj, te rosszat

Hirdető madár;

El, tudom, hireddel

Nem repűlsz te már.

Címerét magyarnak,

Szólj, ki nyerte meg,

Hogy fejét a villám

S Toldi csapja meg?”

Mindent a lesujtott

Bajnok elbeszél,

Mert a zord öreggel

Összetűzni fél.

Messze tér azonban

S visszakurjogat:

„Toldi, hejh vén Toldi;

Kösd fel magadat.

Hordja el a szélvész

Ősz szakálladat,

Tüske csiklandozza

Lógó talpadat.

Az tegyen sirodba,

Aki nem szeret:

Mért ütötted tönkre

Jó pej ménemet.”

Így kiált amaz; de

Toldi nem hall már;

Harcok gondolatja

Mert fejében jár;

Mert fölmenni készűl

Országcímerért

Nagy boszúját eskve

S szomjuhozva vért.

S kezd vigan lakozni,

S három hosszu nap

Szolgál éh- s szomjának

Konyha és a csap.

Térdig széna, zab közt

Áll fakó lova.

Fegyverein kovácsnak

Izzadoz koha.

Majd hogy felidül, vesz

Szőrruhát mezűl,

S így beszél magában

Nagy kegyetlenűl:

„Oh hivatlan vendég,

Ősz fehér szakáll,

Rajtad most nagy átok,

Nagy szerencse áll.”

„Átok és szerencse!

Úgy viseld magad,

Gyöngybe foglaltatlak,

Ősz szakállamat,

Gyöngybe és aranyba,

Díszt ha hozsz nekem;

Sárba és kitéplek

Szálanként, ha nem.”

Szól s felűl. Alatta

Vígan jár a ló;

Kardja cseng, dsidáján

Leng vérlobogó.

Jaj neked! kit ez most

Látogatni megy:

Ádáz arcán nincsen

Irgalomra jegy.

Puszta már a vívópálya,

Csak magában szálldogálja

Az olasz vitéz.

Meggyalázott címerére

A magyar, bár lázad vére,

Csak sohajtva néz:

Hol sok bátor porba hullott,

Gyenge s gyáva csak sohajt ott.

S most így szól a diadalmas:

„Itt a címer! ki hatalmas

Visszaváltani?

Fel fiúk! vagy messze honba,

Elviendem hőslakomba

S rajt’ fog állani:

Merre föld és merre nap van,

Nincs olasznak párja hadban.”

Még alig szólt, hogy zajogva

Rettentően háborogva

A nép felzudúl.

Lelkeikben vészmozgásnak,

Kétes, ingó támadásnak

Vad haragja dúl.

Ím azonban egy barát jön

Nagy robajjal a várkövön.

Szőrcsuhával van befedve;

Dombos mellén terjedezve

Ősz szakálla leng.

Lóg nyakában bús csuklája;

De ijesztő nagy szálfája

Vas kezében reng.

Oldalára felcsatolva

Hosszú kardja lóg ragyogva.

Mint a rézkürt, rivalása,

S megborzasztó felhívása:

„Élet és halál!”

Bámul a nép és nevetne,

Ha dühétől nem remegne.

A nyerő kiáll,

S szól, amint feléje vágtat:

„Hagyd kimélnem ősz szakállad.”

„Kíméld, rosz fiú, apádat;

Tőlem várd el nyavalyádat.”

Szól az ősz barát.

S a nép rémes hallgatással

Két hőst villámroppanással

Összemenni lát:

A kábító zuhanatban

Egy nyögés és gúnykacaj van.

Három ölre visszavetve,

Ön lovától eltemetve

A levente nyög.

Meg nem ütve lágy nyergében

A barát ül nagy kedvében

S fennen így dörög:

„Most, ha bírsz, menj címereddel;

Eztán érd be kevesebbel.”

S Toldit a nép haragjáról

S harca pusztító voltáról

Most megismeri;

S bámulat csodái lesznek,

Melyek oldalán hevernek,

Szörnyü fegyveri.

Ő az ország címerével

Ifju bajnokokhoz tér el:

„Másszor, úgy mond, e szent jelnek

Ha erőtök nem felel meg,

Békét hagyjatok.

Küzdjön, aki mer, címére

S tűrje, kit mily végzet ére;

Rám ne várjatok:

Engem a mély sír partjára

A halál vár végcsatára.”