Az ősz Laudonra

A szerencsét s virtust egy helyen mulatni

Ily szép egyezéssel nem könnyen láthatni.

Említnek sok híres s derék vitézeket,

De több s nagyobb részről szerencsétleneket,

Akiket a virtus midőn felpócola,

Az irígy szerencse még mélyebbre tola.

Ha az kötött nekik borostyán ágokat,

Emez ősz fejekről letépte azokat.

A dicső virtusnak ilyen ellensége

A változó sorsnak egyenetlensége,

Ahonnan ama nagy Róma félelméről,

Az igaz virtusnak eleven képéről

Azt írják, hogy midőn hazafordúltára

Borostyán ágakat fűzvén homlokára,

Meggyőzetett volna Scipiótól hada,

Ily bosszús, de méltó panaszra fakada:

Szerencse többnyire a kurvát követi,

Mely a vént megvetvén, az ifjat szereti.

Méltán is: jobbrészént aszerént találták,

Valakik e világ dolgait vizsgálták.

De e törvényjére mostan nem vigyáza,

És ellene, ímé, mely nyilván hibáza!

Mert, amiként látjuk, ez árva hazának

Fő virtussal ékes generálisának

Mind e mái napig mellette marada,

Egész vénségéig még el nem szakada.

Valamerre mene, mindég vele jára,

Vigyázva szüntelen népére s magára.

Kézen fogva vitte hajdan Csehországra,

Most is ő vezette a vad pogányságra,

És amely koszorút akkor ott kötözött,

Azt megújította a törökök között.

Elvezetvén újabb ellenség hadára,

Méltóztatja újabb s duplás koronára.

Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak

Vitéz homlokára az öreg Laudonnak.

Megifjúlt általa kettős sasunk; - bár, óh,

Megifiodhatna maga is e báró!