Az Otahajta

Így gondolkodott magában

Az egyűgyű Otahajta,

Ki egykor egyet sohajta

Sorsán puszta kősziklában.

Ő látván, hogy szűz fényében

A nap az ő partján jön fel,

Az ő partján enyészik el

A tengernek kék vizében:

Azt gondolta csekély ésszel,

Hogy egy-két vad kőszirt között

E kis szigetbe kőltözött

A világ mind az öt résszel.

Hogy annak minden forgása,

Baja csak abban végződik,

Ha a szigethez verődik

A szomszéd tenger habzása.

Amely minthogy messze terjedt,

Gondolta, hogy van valami

Még arra, de nem tudja mi,

S annak tudására gerjedt...

De megúnván bőlcselkedni

Tévelygő gondolatival,

Elindúlt vadtársaival

A pusztákra, gyökért szedni. -

S hát, ím, víg kiáltásokra

Rendűl meg a sziget tája;

S egy európai gálya

Száll pompáson a partokra,

Melynek várából végtére

Nyájas nézéssel kilépe

A boldogabb világ népe

E sovány sziget szélére.

A több gyáva barbarusok

Elfutottak félelemmel:

De ez nézi meredt szemmel,

Milyen nyájas geniusok,

Akik vele fogtak kezet,

Kiknek szívek oly jó, oly szent,

Rólok s hazájokról mindent

Sohajtozva elkérdezett.

E jószívű idegenek,

Ami csak szép valójába

És csínos Európába,

Mindent előbeszéltenek. -

Az indus szemét könny telte;

S mihelyt a boldog megyébe

Hívták, - ugrott örömébe.

S barátit rendre ölelte.