AZ ÖZVEGY ÉS FIAI.

‘Szegény árva vagyok, az Isten is látja.

Bus özvegységemnek egyetlen istápja,

Szerelmes gyermekem!

Amikor látom, hogy katonának készűlsz:

Majd kétségbe esem!’

»Isten, az özvegyek és az árvák atyja,

Kigyelmedet, édes szülém el nem hagyja,

De nékem menni kell...!«

S könyhullatás között nyakába borulván,

Az özvegy így felel:

‘Tíz esztendeje mult, hogy szegény bátyádat

Olaszország felé vitték katonának,

Azóta oda van...

Most meg te is elmégy, te is oda maradsz...

S nem lesz nekem fiam!’

»Ne féljen! még meg sem álmodja azt kelmed

Hófehér paripán mikor itthon termek

Bátyámmal mint a szél...!

Azt megbecsűljük... szárazzal, meleggel

Eltartjuk, míg csak él!«

Könybe s imádságba merűl a jó özvegy;

Míg éjjel a fiú egy tábortűzhöz megy; -

»Jó estét vitézek!«

Jól megtermett legény...! az öreg katonák

Mind szemébe néznek.

Adjon Isten! mondák, - egy pedig rá kiált:

Mit keresel öcsém? »Kardot meg paripát!«

Katonás a válasz...!

Ember vagy atyafi, akárhol termettél!

Lesz minden, csak válassz!

Másnap, midőn szépen meghasadt a hajnal:

Bátor legényünk a huszárok közt nyargal,

S felette lobogván

A szélben a zászló: szeme lángol, - mellén

Megszükűl a dolmány.

Ért azután harcot és viszontagságot,

Soha meg nem szaladt, sok embert levágott,

S mihelyt kardot ránta:

Olyan lett kezében mindjárt, mint a fürész, -

Már a kard nem állta!

Mikor zászlót látott város, falu tornyán,

Mely neki nem tetszett, - kiáltott mogorván

A harangozónak:

Bevedd azt a ponyvát! - mert mindjárt kirántom

A tornyot alólad!

Szerették pajtási, ha bús volt is néha,

Mert máskép mindig kész volt nála a tréfa;

S hol kvártélyba szállott,

Három-négy nap múlva, midőn elbucsúzott:

Már megsiratták ott!

De ím a Dunánál nagy ütközet készűl,

Hatalmas erő áll szemközt mindkét részrül;

Mind a két táborban

A kemény csatákban megedzett vitézek

Lelke, java ott van.

Ott a bátor lovas kardjával kezében,

A szuronyos gyalog rohamra van készen;

Még csendesen állnak...

De látszik szemökből, hogy dus aratása

Lesz ma a halálnak.

Azonban az ágyu egy részről megszólal,

S mennydörögve felel rá a másik oldal;

Közelébb, közelébb...!

Melegszik a csata, szurja-vágja egymást

A harcedzette nép.

Most lelte meg a mi legényünk is párját...!

Ő is lovas, az is...! egymást jól bevárják,

Akkor összevágnak;

Már mindkettő lankad, - de még egy sebbel sem

Árthatott egymásnak.

Eddig a kar vivott, most már kezd a harag

Egymásra szikrázó szemmel pillantanak. -

Egy percig szótlanul

Küzdenek, - és akkor mindkettő lováról

Halálsebben lehull...

... És most egymás felé nyulnak ki kezeik...

A halálnak révén egymást megismerik

Az édes testvérek...

Ah sors! lábad alatt a szegény halandó

Olyan, mint egy féreg!!

Hát a szegény özvegy? amikor csak ráér:

Buzgón imádkozik két kedves fiáér...

Várja őket - s boldog!

Azonban egy napon roszúl lesz hirtelen

S félre beszél rólok.

Éjfélkor felkiált: ah, fiaim jőnek...!

Fehér paripája van mindakettőnek,

Nézzétek csak... amott!

Azzal lehanyatlik kiterjesztett karja,

Megnémul, és - halott!

Ne félj szegény asszony! két kedves gyermeked,

Kikért ugy fájt szived, kiket ugy szeretett:

Most már föltalálja...

Hozzád sietnek ők... viszi a halálnak

Fehér paripája!