AZ ÚJ KÍSÉRTET

Új Kisértet jár, harsog a hír,

Ki jött nem éjfélkor, de nappal,

Dacosan viselt, vörös és szép,

De még az Úristen előtt sem

Levehető sisakkal.

Jelenéseit én hallgatom,

Szóbeszédjét sok, henye főnek,

De már tudom, hogy kiről van szó:

Nagy jöttéről és ittlétéről

Az én szent keritőmnek.

Hogy szeressék, ezt tán tiltja is,

Mert ő nem számit úri szemre,

De nagy szeretettel átadja

Magát és Kisértet-mivoltát

Bármilyen küzdelemre.

Sokszor találkoztam vele már,

Vitáztam vele, verekedtem,

De ha elhagytam talán százszor,

Ezerszer tértem vissza hozzá

S mindig szerelmesebben.

Ez a nagy, nappali Kisértet,

Ki szemet lefog, agyat kábít,

Ráborul minden tisztes szívre

S érezteti: hatalmasabb, több,

Mint itt akárki másik.

Ki csak percnyi becsülettel él,

Éli ezt a silány világot,

Beismeri búsan, miként én:

Kisértetet, kisérendőbbet,

Soha, sohase látott.

Mindent elvesztünk, én már tudom,

E tétova, szomoru földön,

De mezét ez új Kisértetnek,

Vörös mezét vígan és újból,

Újból magamra öltöm.

Ezt az egyetlen Kisértetet

Nem tudom könnyen elhessentni:

Magyar vagyok s keserű sorssal,

De édes daccal harsogom, hogy

Ez: van s nincs itt más semmi.

Semmi, mint ez új Kisértetünk,

Melytől rengve fél gyönge elme,

Félnek obsitosi a Multnak

S akit kisér fiatal útján

Az aggottak félelme.

Hajh, megutáltam az életet,

Lelkem csatákban összelőtten,

De lelkem és e bús magyar föld

Új Kisértetét várva várja

S itt piroslik előttem.

Az én Istenem sújtsa le azt,

Ki e hitet kétli, gátolná

S akit az új Kisértet kisért,

Kapja meg a csodát, megváltást,

Istenem hozza hozzá.