AZ ÚJ MAGYAR KÖLTŐ

Jár számkiüzötten az árva kölök,

Dalt zengedez és dala úgy nyöszörög,

Oly éhes-epedve foly ajkairól,

Hogy tégla repedne fal ormairól.

Zeng tetteket, a haza szebb idejét:

Goromba csatákat, otromba vezért;

Zeng zsálya szerelmet: a lyányka haját,

A szép szemet, arcot, - egyéb nyavalyát.

S míg a dal epedve foly ajkairul,

Ábrándozik - praenumeránsairul!

„Jó gyermekem, a haza szebb idejét

- Nem tudsz te ahoz - sose zengjed.

A lyányka nem érez, az ifju nem ért,

És nincs potya-pénze szerelmeidért:

Némuljon el ostoba versed.

Vagy zengj, de magadnak, erőtlenűl.

Hol senki ne hallja - kemence megűl

S méltó dali bért

Tűzd árva fejedre a fűzfa-babért.”

És így köszörűtlen az ifju megyen,

Nem tudja, hol éte, hol ágya legyen,

S míg gyomra tekergeni hagyja, kihal

Bús éneke, tört szusza hangjaival.

„Fedd, fűzfa, örökre az ifju nevét!

Kőjárda! te nyomd kebeledre szivét.

S tán csendes alunni tivornya után:

Zengd álmait éjiden árva cigány.”

Szól s nyugszik azóta egy ablak alatt,

Hol vargainas fut, ebecske szalad,

S vészhangon üvöltöz a bakter elé,

S villámgerelyét viszi ágya felé.

De feljön az ormokon a teli hold,

Mint egy kulacs, a hideg éjbe mosolyg.

Oh ifju, mi álmod a mámor után?

Szép álmokat énekel annyi cigány. -

S már nem fut az ebfi - szaglálva megáll:

S ott szendereg egy szivar, álmainál.