AZ ÚJ TAVASZRA

Az új tavasz játékos ujja

Rügyet sodort az ághegyen,

S most lágyan enyhe szája fújja,

Hogy szétnyíljék és lomb legyen.

Már bús bivaly ballagva rázza

Igáját, s barnul új barázda,

S peng a pacsirták éneke:

A szíveket is újra vágja,

Már mélyre szántja újra, fájva

A vágy, a vágy, a vén eke...

A szívem kérdem: árva, gyarló

Szív, rajtad szánt-e régi láz?

Sarjad-e még a fáradt tarló

Borús rögén vidám kalász?

Tavaszi sóhaj pitypang-pelyhe,

Sovárgás reszkető, kék kelyhe

A holt ugart diszíti még?

Vagy lomha dudva lep be tengve,

S már csak a vérző naplemente

Komor pompája lesz tiéd?

Tompán tünődöm. Csend a tájon,

S mint aki mélységbe bukott,

Ha mozdul, szisszen jajja fájón -

Felelnék, jaj, de nem tudok.

Minden oly furcsa, torz és visszás,

Idegen a tavaszi tisztás,

És ferde ívü minden ág...

Ki lovagolt el ott a fák közt,

Az elhulló fehér virág közt?

A Szerelem? - az Ifjuság?

A tavaszi sürűben állok,

S már oly kábultan nézem én,

Mint búvár a bizarr korállok

Bokrát a tenger fenekén;

A fény is olyan messzi, tört fény,

S a lég oly lomha, súlyos örvény,

Fulladva, fájva görnyedek,

S száz halk polip-karjával roppant

Lassan átfon, s alélni roppant

A bú, a renyhe szörnyeteg.

Ó, fent az égen felleg úszik,

Aranyfelhő, angyal-hajó,

Egy angyal tán a szélre kúszik,

Inteni volna néki jó:

Ó, angyal, nézd, megöl a bú már,

Elpusztulok lent, árva búvár,

A kék örvények rejtekén...

Testvérem, angyal, szállj le értem,

Ringass a hűvös, szűzi térben,

Míg lázat és bút elfelejtek én...