Az Újjítókhoz.

Jer velem Újjító! ki akármellyféle dologban

embertársaidot más útra vezetni ohajtod

régi nyomásikbúl, mellyekben járni tanúltak,

jer velem, és nézd meg, mint nő e’ gyenge gyümölcsfa!

Észre ugyan soha sem veheted, mint hajtya naponkint

ágbogait? mint vastagodik? mint nyittya virágját?

mint szüli meg sok munka utánn végtére gyümölcsét?

Ámde tudod, mint árt ellenben minden erőszak

gyenge mivoltának. Hasznos nyesegetni koronkint;

jó trágyázni tövét; olthatsz ágába, ha tetszik;

sőt ha elég ifiú, ültesd más helyre, ki nem hal;

csak növötény hivatallyainak természetes úttyát

meg ne rekeszd valahogy sok jobbításaid által.

Nézd azutánn a’ szőke folyót, melly szikla hegyeknek

oldalibúl forrván, útat mos fürge vizének!

Vess elejébe sövényt, hogy meggátollya futását,

áttöri, vagy ha erősb, átfollya vagy útakot ásgat

oldalainn, vagy hogyha lehet, szélére kerűlvén,

megmeg az ágyba rohan, mellybűl kiszakadnia kellett.

Ámde viszont, ha szokott úttyánál árkokot ásol,

visszavonás nélkűl bele megy, ‘s több ágra feloszlik.

A’ barom állatokot soha meg nem győzöd erővel

annyira, hogy szavadot megrögzött kénnyeik ellen

végbe vigyék. Ha pedig természettyekre vigyázol,

‘s ennek örök regulái szerént bánsz vélek, üdővel

még az oroszlyányt is juh-szófogadásra tanítod.

«Úgy de az embertűl, ki felérheti könnyen eszével,

hasznose vagy káros? mesemondae avvagy igazság,

a’ mit az újjító javasol? ne lehessene várnunk

gyorsabb szófogadást, mint eggy otromba baromtúl,

hogyha igaz, vagy jó, a’ mit hasznára tanácslunk?»

Ám mi az ész? kérlek, ha nem olly eggy lelki tehetség,

melly csak üdővel nő sokféle világos esetbűl,

mellyeket éltében bámúlva tapasztal az ember?

A’ mi egyéb útonn betalál férkezni fejünkbe,

mind csak hinni való hagyomány, melly régi nyomunkbúl

messze ragadhat ugyan tüzes ingerlései által

eggykorig, a’ nélkűl, hogy meggyőződgyön iránta

józan eszünk, de csak úgy, mint oktalan állati nyájat.

Mondgy igazat másnak vagy jót, ‘s mond ollyan erővel,

melly meggyőzze hitét, vagy melly indúlatok által

tűzbe hozott szívét helyesebb pártodra hevítse:

ő ugyan állhatatos követőd lessz, oskola tűzzel

védi tekintetedet, szavadért kész kardra kikelni,

hirdeti társainak, ‘s megpróbálgattya okokkal,

mellyeknek szavait könyv nélkül tudgya petyegni,

jóllehet értelmét át nem hathattya eszével;

ámde ha eggy hitető meg’ más indúlatok által

meglepi lágy szívét, vagy tündér hasznot igérvén

büszke negédgyének, vagy nagy károkkal ijesztvén

állhatatosságát, elpártol tőlled azonnal,

‘s olly dühösen harczol legjobb szándékaid ellen,

mint azelőtt részedre. Megöl, noha tegnap imádott.

Hogyha tehát igazat kívánsz plántálni fejünkbe,

melly ezelőtt elrejtve feküdt, menny vissza magadban

szint’ azon ösvényenn, melly ösmeretére vezette

lassan üdűltt eszedet, ‘s menny vissza egészen az első

gondolatig, melybűl bölcs értekezésid eredtek,

‘s végre azon renddel, melly téged’ szinte nyomonkint

eggyik igazságrúl másmás újjabbra vezérlett,

tedd nyomozásidnak folyamattyát végig előnkbe,

hogy vezető nélkűl az utolsó pontig elérvén,

mink is azonképen lássuk szemeinkbe viradni

a’ keresett kincset, valamint tieidbe te láttad.

Így azutánn a’ mit dolgozva, keresve találunk,

tiszta sajátunknak tartván, kedvelleni kezdgyük,

mint mikor a’ gyermek maga kezdvén járni, elűzi

oldalitúl vezető annyát, ‘s nagy örömre ocsódik,

hogyha esés nélkűl maga tud tárgyához elérni;

‘s míg szilaj indúlat nélkűl, győződve követtyük,

a’ mit eszünk átlát, ‘s még emberséges okokbúl

mások előtt meg azonn nyomokonn kreditumra emellyük,

tégedet is szeretünk a’ tiszta igaznak okáért.

Mert a’ vélekedést attyáért szokta viszontag

a’ botor embernyáj húnytt ésszel imádni eladdig,

még újjabb hitető el nem csűdíti nyomábúl.