AZ ÚJKOR SZELLEME
A villám és a fény szárnyán jövök
Hirdetni az igazságot közétek.
Sugár vagyok a vértenger fölött,
Szivek fölött, kiket ízekre tépett
Balhit, rajongás, szolgaszenvedélyek;
Élő vagyok a bús árnyak között.
Előttem a kisértet-múlt remeg,
Amerre járok, ott lehull a járom,
Áldott utamra rózsát hintenek.
A régi kor világot mindenáron
Lerontom én, és bízva, égve várom
A büszke kort, mely korokat temet.
Az élvet hirdetem! Határtalan nagy
Legyen az ember üdve, mámora!
Ragadjon végtelenbe vágyad:
Szinültig még az élet színbora;
Igyál belőle, s meg ne bánd soha,
Rózsákból vess magadnak ágyat!
Mert vágyad végtelen, s a végtelenség
A te dicső és jogos örököd!
Tulajdonod fölött tarts büszke szemlét,
S átkozd a szellemet, mely megkötött!
Érezzed át, hogy dús vagy és örök,
Érezd a létnek roppant égi terhét!
Csak végtelen telíthet végtelent,
Egészben lüktet az csupán, mi teljes;
És akinek a lélek megjelent,
Nincs kötve az időhöz, semmi helyhez,
El nem fuvallja szél mint gyönge pelyhet,
De szabadon csapong, rombol, teremt.
A tűz, a víz, a föld, a lég enyém!
Egyedül engem ismer itt urának,
Kit emel és himbál a létremény,
Akik leverten vagy mosolyogva járnak
Virágos hátadon, ó, föld! S a nyárnak
Zsibongva ringanak fénytengerén.
Föl, föl, természet édes gyermeki!
Rohanjatok az eszmeharc tüzébe!
Kebleteket egy szent vágy rengeti:
Szabaddá, ah, emberré lenni végre!
Munkára fel, élők, törjetek égre!
Nem, nem elég hódolnotok neki!
Hiába sírtok, vége, vége!
Letűnt az ósdi hit hazug kora.
Megölte az utánzók kapzsi népe;
Mi hajdan büszke hit, most babona.
Hiába dobnotok a máglya tüzébe,
Mert én, csak én nem égek el soha!
Mert én vagyok a hő, a fény, a nap,
Én vagyok a jövő, az örök újkor.
Jaj annak, aki tőlem elmarad!
A fény nem reszket a borútól,
De a sötét kitér az útból,
Ha fény hullámözönje rája csap.
A tudást hirdetem! Temploma épül,
Oltárán a világosság lobog.
Ki elszédül forró lehelletétül,
Kinek keblében gyáva szív dobog,
Ki búvik a naptól, az veszni fog;
Megsemmisül, mert elsötétül.
Mindent kell tudnod, mindent megragadnod,
Hisz a teremtés koronája vagy!
Füröszd a fénybe istenszomjas arcod,
Teremtsen millió csodát az agy,
Ne legyen nyűge többé gondolatnak,
Tudó s látó lehetsz, de kell akarnod!
A cél mindentudás, mindenhatóság:
Törj szűntelen s merőn a cél felé!
Ne féld a szörnyü pálya véradóját,
Ha szemed az irányt már meglelé,
Minden lépésed angyalsergek óják,
A végső diadal a szellemé!
Keresd az Istent! Szállj le önmagadba,
S amit szétboncol a kegyetlen ész,
Alkosd egésszé fensőbb gondolatba,
Magasb egységbe fűzd, mit fölmetélsz.
Szívtengered gyöngyével szállj magasba:
S az örök hatalmak képmása léssz!
Keresd az Istent! Mindenütt keresd,
De mindelőtt kutasd, fürkészd magad!
S bár válladat görnyeszti a kereszt,
Lelked magas mélységekig ragad:
Boldog, ki látod és átérzed ezt:
Légy, mint az Istenek, bölcs és szabad!
Istenné lenni! Egyetlen, dicső cél!
Hisz öntudatlan minden erre tör.
Az atom; mit magányba rejtve szőttél,
A végtelen szivébe átömöl,
Az eszmekéjt fölváltja tettgyönyör,
Életvalóra vál az őserőnél.
A gondolat a legnagyobb erő,
Mindenható te vagy csak, istenszeme!
Az álomész világot szervező,
Mit alkotott nincs abból semmi veszve,
Hiába szögzitek vadul keresztre,
Kitör sírjából a világverő.
Mind semmi az, ki minden lenni nem vágy,
Kislelkü, szolga nép és gyáva pór;
De te, akit gyötör az égi honvágy,
Törj ki porléted szűk korlátiból,
Halld meg, a szellem riadója szól:
Törd szét a régi átokverte formát.
Törd szét a szellemfojtó láncokat,
A múlt porát lelkedről rázd le mind!
Akard dicső megújhodásodat,
A lángmerésznek örök élet int;
Világot csak: az eszme fénye hint:
Légy, mint az Istenek, nagy és szabad!