Az újkori dalnok

Fölöttük ittas kedvben a nap,

Az ég arannyal vert azur.

A kastélykertben andalognak

Báróleány és troubadour.

Miért oly néma, dalnok, ajkad?

A légben táncol a sugár.

A lombok intve csalogatnak,

Biztatva füttyent a madár.

Nem értenéd-e, illatnyelven

Mit sugdos a nyiló virág?

Egy gondolat most szivetekben

S tiétek lenne a világ!

És szól a baronesse ártatlan

Szerényen: “Egy dalt adj nekem!

Kezem s amennyi urodalmam

Mind megvehedd egy éneken.”

És szól a troubadour kevélyen:

“Ha dalt kivánsz, azt adhatok.

Szépséged - végetlenségében

Nagylelküen, mint nap ragyog.

Sugárait mint távol csillag

Rád verje vissza majd dalom.

De foltja lenni alakodnak?

Le kell ez üdvről mondanom.

Te elfeledhedd - illik épen -

Soha nem én, hogy mi vagyok.

Szegénységemre büszkeségem

Szerénységednél is nagyobb.

Várpalotádon ős cimerben

Arany sas mered égre fel:

A kunyhón, melyben én születtem,

Hazátlan gólya kelepel...”