AZ UJONC.

Ütközet lesz. Csatarendben

Áll a magyar tábor;

Vele szemközt a francia

Van nem igen távol.

Mind a két fél mozdulatlan

Vesztegel sokáig;

A tréfához tán először

Hozzá fogni fázik?

Többek közt egy barna ujonc

Áll a harci téren,

Aki sok jó lécszeget vert

A kunyhóban - térden;

S most a hosszas álldogálás

Volt nagy ellenére;

Zsibbadt lábát, mint a gólya

Szűntelen cserélte.

Gyakran előre, hátra,

- Még bíz el-eblábal!

»Káplár uram, hogy leszünk már

Evvel a csatával?«

S alig hogy kimondta a szót,

Másik percbe már az

Ágyúk tompa durrogása

Volt szavára válasz.

S mén az ujonc a seregben,

Uj meg uj rohamra;

A golyó zug, hull az ember

Tőle jobbra, balra.

És foly a harc - a nap is már

Meghajlott az égen,

Még se szűnik, és az ujonc

Küzdve szomjan, éhen:

A sok vér s a hosszu nóta

Van nagy ellenére...

»Ugyan ides káplár uram,

Mikor lesz már vége?«