AZ ULMAI ÜTKÖZET

Mit hallok! Árpád honja határain

Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély

Zúg, mint dagadt felhők morajja

S Bosporusok zokogó nyögése.

Egy nagy csapással mindeneket levert

A harc s dicsőség kénye, Napóleon,

S mint Júpiter mindent lerontó

Mennyköve, egy riadással elszórt.

Látom hazámnak fegyveres őreit

Réműlt futásban; látom az éktelen

Vert had zavarját tébolyogva,

S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan

Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez?

Nincs hát remény már? - Itt az idő, magyar,

Mely majd szabad lelked nem ismért

Jármot akaszt te szilaj nyakadra.

Nyolc száz repült el már Budavár felett.

Villámok ádáz zápora, vérözön

Toldult s rohant rád számtalanszor:

Ámde te, mint az egekbe ötlő

Kriván, mosolygál a zivatar között.

Rémíthetetlen melled acélfalat

Vont fel körülted, s vakmerően

A haragos buzogányt ragadván,

Gigászerővel harcra szegült karod,

Vívtál ezerszer többel ezer csatát:

Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét,

Zrínyi dicső remekét, halálát!

Merj! a merészség a fene fátumok

Mozdíthatatlan zárait áltüti,

S a mennybe gyémánt fegyverével

Fényes utat tusakodva tör s nyit.