AZ UNALOMHOZ

Holdvilág az arcod,

Kályha termeted,

Régi fejkötőtől

Boglyas a fejed.

Épen nem mondhatni,

Hogy szép dáma vagy,

Mégis tisztelőid

Száma vajmi nagy.

Válogatni nem tud

Tompa ízleted;

Aki hozzád hajlik,

Azt mind szereted.

A pimasz körökbe

Makkfilkózni jársz,

Lesben a vadásszal

Sült galambra vársz.

Régi duska társad

Minden jó uracs,

Kinek esze tálban

S szíve a kulacs.

S ami ellen annyi

Finnyás nőke küzd,

Téged el nem hajt a

Drága pipafüst;

Sőt, hol orrboszontva

Porzik a tobák,

S illatot, hiú fényt

Rejtnek a szobák,

Ott is ásitozva

Gyakran megjelensz,

S bűvös álomírral

Szájt, szemet befensz.

Sok kis és nagy úrnál

Ülsz te pamlagon,

Karjaidba dőlnek

Nő és hajadon.

S akik érdeketlen

Nézik a hazát

S nyugton veszni hagynák

Legnagyobb fiát;

Kiknek embertársok

Jaja puszta hang,

Melyre nem csendűl meg

Lelkökben harang;

S aki a dologtól,

Könyvtől idegen:

Az mind édeleghet

Vaskos kebleden.

Sok munkás henyével

Írsz te verseket;

Hajdan így csináltak

Nálunk könyveket,

És mondák: „A téli

Est unalmiban

A magyar nemzetnek

E könyv írva van.

Olvasd el, magyar nép,

S tartson meg az ég!”

Mert erő, egészség

Kell hozzá elég.

Íme, szép asszonyság,

Mily sok érdemed!

Ráadásúl hozzá

Adj még egy kegyet:

Valahára köztünk

Únd meg magadat,

S hordd el más világra

Régi sátrodat.

Szállj, oh szállj el tőlünk

Túl a tengeren:

Nyűg elég marad még

E jó nemzeten.