AZ ÜNNEPRONTÓK

Zendűl, kondul szent harangszó,

Csengve, búgva messze hangzó:

„Imára! imára!”

Jámbor népe a kis helynek

Halkan lépve gyűlnek, mennek

Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,

Mintha tűzzel, Szentlélekkel

Menny-föld tele volna;

E napot fent s lent megűlik.

E nap oly ragyogva nyílik;

Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,

Rekegő szitok és otromba kacaj,

Hogy reszket az egyház tornya?...

Szembe’ Isten hajlokával,

Nem törődve a szent mával,

Foly tegnapi dőre tivornya.

„Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?

Ha különb nem akad, dudaszó is elég:

Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”

„A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét

Eszem ezt a pirosítós képét:

A kufercest majd vele járom.”

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.

Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,

Tömlője degeszre fújva;

Füle táján két kis szarva gidának,

- Mintha neki volna szarva magának -

Sípján már billeg az újja.

„Ide, a Jebuzéus pofádat!

Mert megkeserűli a hátad.”

„Uraim, de papolnak ott-benn...”

„Hát baj neked az; pogány hitünek?

Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep

Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén

S rákezdi dudáját halkal a vén,

Minden sark billeg a táncra;

Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;

A tánc is utána pörébb, hevesebb,

Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...

„Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!

Kihasítom kecske-dudádat.”

Hanem a muzsikás mindég fujja,

Mindég szilajabban pörög ujja -

Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,

Hívnák haza őket ebédjekhez is:

Nem, nem lehet; ugrani kell csak.

Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -

Verik bizony a nagy üres levegőt; -

Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:

„Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd...”

Vasvilla kezébe ragadt ám;

Fut lyány, fiu, és anya és feleség:

„Apám, fiam, apjokom! untig elég...”

S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj

Mennének is - íme, közelget az éj -

Nyújtják kezöket nagy-epedve;

A táncosok arcán vérkönyü hull:

De a láb még egyre bokázza vadul,

Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,

Kénkő fojtó szaga terjedez el;

S mint szél ha forogva ragad port:

Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,

(Mondják, a pokol tüzes fenekére)

Az egész örjöngő csoport.