AZ ÜNNEPRONTÓK.

‘Ébredjetek...! kenyérebédig

Fogtok nyujtózni tán,

Ti naplopók! és tátni szájatok

A sült galamb után?!

Dologhoz lásson, aki csak bír!

Csorbóka, dudva veri fel

Szőlőtök a hegy oldalában;

Gyomlálni és kapálni kell!’

Szólott, megrúgva talpát

Három testvérfiaknak

A zsémes nő; s azok rá

Álmosan felriadtak,

Készülvén a szőlőmunkára,

A hegynek lejtős oldalára.

És mond ifjabb leánytestvérök:

- S beszéde volt bátortalan -

»Hát nincs ma ünnep, nénémasszony?

Azt gondolám, urnapja van...«

De ráriadt vadúl szegényre

A durcás vén leány,

Száraz kezét arculcsapásra

Fogván fel a pogány:

‘Menj, istenadta urnapoddal

Színem elől, te csacska féreg!

Hogy helytelenkedhess napestig,

Ünnep kell úgy-e, meg legények?

A két szemed tüzes fogóval

Szedem ki mindjárt, hitvány pára!

Ha mátul fogva nézni is mersz

A szomszéd dolgatlan fiára!

No csak lássa meg már az ember!

Hogy ő tanítson, még csak az kell!

Most pedig az erdőre mégy,

Egyik lábad itt, a másik ott; -

S ha száraz galy nem lesz elég:

Akkor lesz még ünnepnapod!

Vizet hozzál és kividd az ételt;

S mig délben bátyáid pihennek:

Gyomlálj, kapálj, aztán arass egy

Jó hamvas mohart a tehennek.

Mert mind bolond, ki ünnepel,

Midőn szegény, s dolgozni kell!’

»Igazság! - a fiúk morogtak, -

Nekünk is akkor lesz urnapja,

Ha megtisztult, kiforrt borával

Kinál a hordó szája, csapja;

És most ki a szőlőmunkára,

A hegynek lejtős oldalára!

Mert mind bolond, ki ünnepel,

Mig nem gazdag... s dolgozni kell!«

A kinzott lányka keszkenőjét

Fájó dagadt képére húzván:

Letörlé forró könnyeit,

S gyorsan haladt a keskeny útcán;

Szegény...! mig más leányka

Ünneplő köntösében,

Bokrétával kezében,

Vár a harangozásra:

Miként más jó keresztyén,

A szent napon nem ünnepel;

Rosz néne számol érte,

A lelke fáj... de menni kell!

Immár a kert aljához ért el,

- Többet futott, mint lépett, lába,

Hol a szilvás gyepűje mellől

Sugár fiú pattant utába;

»Jaj Istenem!

Nénémasszony megöl ezért...!«

De a legény

Megfogta a leány kezét;

»Jó lány, mi lelte képedet?

Miért ríttál ilyen korán?«

»Eressz, eressz az Istenért...!«

»No csak te mondd el szaporán...!«

És a leány keserves élte

Minden baját hűn elbeszélte;

A szó igazvoltát pedig

Pecsételé könyhullatással,

Melyet letörlött a legény

Lobogós ünge gyolcs ujjával.

És elmaradt a galyszedés. -

Ifjú, leány együtt menének

Az Istennek háza felé,

Napján az Ur szent ünnepének.

S az ájtatoskodó seregben,

- Amely vonult a szent zászlók után -

Egymás mellett borúla térdre:

Buzgón imádkozó fiú s leány.

Majd a legény szülőihez

Vezette a szabadkozót,

Hol hozzá nyájas ajkakon

Ejtett a háznak népe szót.

Vigan költék a szűk ebédet el,

S a gazda, a jó rendnek őre:

Jobb kéz felől, magához ülteté

A vendéglányt, az asztalfőre.

Majd szólt a jámbor házi nő:

- Imé, a lányok serge jő!

Maradj nálunk, édes leányom!

Vigadjatok, mulassatok,

Vigságtok jól-esik szivemnek,

Ha mult időmre gondolok:

Magam kisérlek majd haza;

Durcás nénéd, a vén leányt

Jól ösmerem bibéivel...

S ne félj... mert egy ujjal se bánt!

De most mulassatok s enyelgjetek,

Egész megifjulok közöttetek! -

Az ajtót ki- s becsapkodá

A karcos néne azalatt;

Kiállt az utra s galyhozó

Öccsére szórt szidalmakat;

Mérgében tört, rontott, mikép

A felleg száraz mennyköve:

De akit vaslapátja várt,

Testvére csak meg nem jöve.

A síró tűz körül,

- Füst marván a nő két szemét -

Elkészült csakugyan

Az ízetlen sovány ebéd;

Aztán szalmába fészkelé

A szélkét és fakanalat;

A kast fejére fölvevé;

S a szőlőhegy felé haladt.

Csöppek borsózták homlokán,

S dul-fult magában a kaján.

Sok izzadás után végtére

A hegynek oldalára ére,

S hol a munkás bujt, nyes, kapál,

S a bő szüret napjára vár.

Hol, mig jár napfény s őszi dér:

Szépen megasznak a gohér,

A rózsaszőlő s erdei

Arany-cseppű gerézdei.

És első gondja a fiaknak,

Hogy a jövőre rátámadjanak:

»Nem láttad, hogy rég hajlik a nap?

Vagy tán az ördög van veled:

Hogy a kapást féldélutánig

Éhen, szomjan itt kinn feledd...!?«

S ő fuldokolva visszapattoga:

‘Az átkozott lány s ünnep az oka!’

Zajong mindannyiok...

S istentelen szitok

Hangzott el a magas szőlőhegyen:

- Ünnep s lány hétszer átkozott legyen! -

Az elfáradt testvér fejéről

Az étekkel a kosarat

A bősz fiúk le sem vehették,

Mert egy szempillantás alatt...

Midőn testvért és ünnepet

Mocskos szókkal szidalmaznának:

Szőlőjük tüske s gazberekké,

S ők... kőbálvánnyá változának.

S az istenfélő jó leányhoz,

- Ki rájok rettegés közt vára,

Ülvén a zárt ajtó küszöbjén; -

Nem tértenek meg éjszakára.

Hol a regényes Abaujnak

Koszorúzott hegylánci nyulnak:

Bükkek felett, hegy oldalában,

Regécvár omladékihoz közel,

Az ünneprontó kőtestvérek

Merev csoportja vesztegel,

Fején az étek-kosarat

Emelvén a leány...

Gyakran kapa pengése hallik,

Körűlök csendes éjszakán.