AZ UTÓKORNAK

Az utókornak írom ezt

a szélben, amely elereszt,

mint fáknak levelét.

Ha reám már az éther ül,

fordítsák majd le héberül

e bús magyar zenét!

Gerezdek alján rossz sövény:

gubbaszkodón - ez voltam én -

Kanóc a mécs felett.

És égtem, égtem reszketőn,

amíg a sötét háztetőn

az eső megeredt.

Sötét lett és a mécsolaj

így sóhajtozott: jaj, jaj, jaj!...

S e sóhaj messziszállt.

Sötét falak közt elveszőn

küldtem a múltba könnyezőn

a sok, sok, sok niszánt.

Egyszer Hebronba jártam én,

ott karomat kitártam én

a rózsák közt bizony...

Egy rózsa volt, mely megfogott -

azóta minden elfogyott;

s most könnyemet iszom.

Már nem libegek csók között,

elszürkülve a szók között,

időmet így nyögöm.

Takarva olcsó holmiba,

lógok, mint fáradt trombita

a pókhálós szögön.

Temető szobám padlata.

Csak fajtám véres tudata:

mi bennem eleven...

Márványok sima lapjain

tapogatódznak ujjaim:

és érzem a nevem!