AZ UTÓSÓ EMBER

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?

Igen, sírbolt, amelyben a föld,

Ez óriás koporsó fekszik.

És ott fejem fölött az a fény

A nap? vagy a sírbolti lámpa?

Igen, sírbolti lámpa, melynek

Bágyadtan pislogó sugára

Sötétségét a síri éjnek

Halvány piros-sárgára festi.

S mily hallgatás!... de, hah, mi zendül

A némaságnak közepette?

Madárszó vagy leánydal? Oh nem!

A férgek rágják a koporsó

Behunyt szemű, hideg lakóit.

Igen, behunyvák a szemek mind,

Melyekben egykor szerelemnek

S gyűlölségnek szikrája lángolt,

S amelyekből oly undorítón

Nézett ki, mint a kéjleányok

A bordélyházak ablakából,

A gőg, irígység, elbizottság,

A megvetés, alázatosság.

Behunyvák a szemek, s hideg már

A szív, e kis pokol, amely száz

Meg száz ördögnek volt tanyája,

Hol a bünök máglyája égett

Kihamvadatlan lángolással.

Hanem már mindeneknek vége.

Alszik már a becsűletorzás,

Barát- s honárulás, s egyéb szörny,

S amely őket nyomban követte,

A lelkiösmeret marása...

De ez nagyon régen halt már meg,

Az újabb kornak nemzedéke

Ismerte ezt csupán hiréből.-

Mindennek vége. Minden alszik.

Becsukva a szem. Hűlve a szív.

Csak én magam vagyok még élő

A sírbolt roppant üregében,

S tünődöm, egy vendégre várván,

A késedelmező halálra.

Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy

Megbirkozom veled s legyőzlek?

Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,

Ki egykor vakmerő kebellel

Dacoltam sorssal és világgal.

Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.

Hagyom magam. Erőtelen hang

Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.