AZ UTOLSÓ HAJÓK

Szabad, hű tenger volt a lelkem,

Nem érdemeltem,

Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt,

Mert igazam volt, igazam volt.

Szabad volt minden lobogónak

S a mentő csónak

Tengeremen mindig meglelte partját.

Gaz fátumok másként akarják.

De két hajó szeli még küzdve,

Lesve és űzve

Egymást tépett lobogókkal: a fáradt

Félelem s a hetyke Utálat.

De mit utáljak, mitől féljek,

És miért éljek?

Elsülyesztem még ezt a két hajómat,

Lelkem adom a Titkolónak.

A Titkoló, a Sors, az Isten,

Ez a sok Nincsen

Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger

S ásít sós, hideg, unott szemmel.