AZ UTOLSÓ NAP

Szomorú fejemet nagy köd koronázza,

rekedt bánathárfa kriptája e fő.

Ma hívlak utolszor bús emlékezéssel,

Mea, te szívemre hullott bús redő!

A vidéki estnek minden őszi láza

s minden tavasz-csendje az ajkamra jött:

Mea, ma agg vagyok, ötezer esztendős

s könnytelen zokogok arcképed előtt.

Ma van az a bús nap, amire születtem;

huszonnyolc esztendő ma porrá törik,

de ebben a porban te égsz örökig!

Ma elindulnék a klasszikus vidékek

barna bársonyába s elapadt szemem

meghalna, míg ajkad emlékét szedem...