Az utolsó barát

Egy pirosruhás kisleány:

Az Alkony fogja kezemet,

Mellettem lépked szótalan,

A mély erdőn át úgy vezet.

Megyünk, megyünk, távol-közel

Embertelen, nagy béke van,

A kislány megrezzenne, ha

Szívem dobbanna hangosan.

Mögöttem lelkem lombja hull,

Mindennap egy hűtlen levél:

Barátok - álmok - nagyhamar

Itt lesz a pusztaság s a tél.

Semerre út, semerre cél,

Aki nem vetett: nem arat, -

Istenhozzátok cimborák! -

De ez a gyermek hű marad.

Ahányszor betérek ide,

A sűrűből elém kilép

A pirosruhás kisleány:

Más-más keretből örök kép.

Lágyan megfogja kezemet

S szívemben elcsittul a kín,

Megyünk, míg sápad köntöse

S lesz bíborszínből rózsaszín.

A lelkem kisleánya ez,

Múlhatlanul a lelkemé,

Kézenfogva, szép csöndesen,

Egyűtt megyünk az éj elé.