Az utolsó itélet

Elfogyott a napfény, fagy jött és setétség,

A forrás elállott, s tó gyanánt penészlik,

A zajos tengernek nincsen már hulláma,

Fergetegje nincsen, símán, holtan fekszik.

Nem emel gályákat, mintha fáradt lenne,

A szél meg nem tölti a lógó vitorlát,

Döghalálos bűzt hord, mely egykor feszíté

A dalos madárnak eddig fürge szárnyát.

A földben megrothad minden termő csíra,

Moh s penész tenyészik hajdan dús határban;

A vén cser kifordul százados gyökéből,

A szirt összeporlik ereje-hagyottan.

Véres arccal néz csak még egy üstökös le,

Mint haragvó Isten bosszuló vesszője;

Kétségbesve néz rá a beroskadó föld

Végveszélye ellen daccal küzdő népe.

Sárga arccal óvja és véres kezekkel

A barát utolsó tápját a baráttól,

Megtagadja szíve kedvesét az ifjú,

Messze, messze futván, űzve életvágytól.

Ott meg a futamló zerge, síma kígyó,

A védetlen gyermek és erős oroszlán,

Reszkető tagokkal összebúj csomóba,

Megbékélve híven a közromlás napján.

S ím megnyílnak az ég kapui hirtelen,

Végig a világon száll tüzes pallossal

A halálnak lelke, és utána minden

Elpusztul, lehervad, összedűl és meghal.

Puszta völgy lett a föld, néma és kietlen;

S másodszor megnyíl az égnek ívezetje,

Trombiták harsognak s fénynek özönében

Száll le angyaloknak dicsőült serege.

Föltűn Jehovának trónja a magasban

S áldásos jobbján az angyalok megállnak,

Balján villámterhes barna fellegek közt

Leskelődik lelke a vak éjtszakának.

És a trombitának harsogó szavára

A sirok kiadnak minden martalékot,

Melyet ezredektől fukaron gyüjtöttek,

S ím az ős meglátja a késő utódot.

Eltünt köztük a kor, minden egy idős most,

Gazdag és szegény közt nincsenek korlátok,

Elmult fejedelmek uralomvágyása,

Népek versengése, kisszerű viszályok.

Gábor angyal int, a trónnál szőr ruhában

Mártir arculattal híres fakir lép fel,

S szinte megdöbben, hogy szól hozzá harsány szó:

„Mielőtt tovább mégy, éltedet beszéld el.”

S elbeszéli, mily hűn hirdetett szent ígét,

A hitetlenek közt mint dúlt tüzzel vassal,

Mígnem elpusztultak álmüveltségökkel,

S győzelem egyesült a dicső félholddal.

Mindezt nem tevé, mond, dícs- s haszonlesésből,

Távol volt szivétől a föld hiusága,

Bőjt, sanyargatás közt élt hitvány odúban,

Senyvedő testét csak daróccal takarva.

S ím, amint elnémul, Jehovának arcán

Szent harag gyulad ki s mond: „Hiú ember te,

Hitted-é, hogy szentelt célomat kivívni

Szükségem lehetne rád, gyarló eszközre?

Emberek kedvéért küldék én prófétát,

Nem hogy prófétámért az ember szenvedjen,

Mily önzőnek tart majd engem a föld népe.

Menj, menj el szememből, megszennyeztél engem.”

E szigor befutja néma rémülettel

Az egész kört, senki nem mer már kilépni,

Míg a sokaságból, hosszú úszó hajjal

Gábor angyal halvány bajadért idéz ki.

Térdre hull ez és így szól csengő szavával:

„Én nem hozhatok, hej, érdeműl erényt fel,

Könyörűletért esd hozzád sóhajtásom,

Lányodat magadtól, alkotóm, ne lökd el!

Nem hivém az Istent, ámde rossz szándékkal

Bűnt nem művelék, csak áldásid élveztem,

S egyben teljesítém mindég hűn parancsod,

Sőt tán kelleténél jobban, hogy szerettem.”

S íme, Jehovának arca felmosolygott,

S mond: „Kelj fel leányom, gyönge minden ember,

Boldog, akit nem nyom tettek öntudatja,

Melyeket gazság szül és erényűl ád el.

Hogyha nem hittél, az nem nekem volt káros,

Csak magad voltál úgy a földön elhagyott,

Hogyha élvezéd, mit én nyujték, örűlök.

És szeretni is jó, - de ez a te dolgod.”

S Gábor angyal újra int, padisah lép fel,

Vállán még bíbor van, önhittség szemében;

„Mondd el, - szól Jehova - mint éltél a földön?”

„Képedet mindvégig méltóan viseltem.

Fékezém a népet, mely reám ruházott

Szent hatalmadon még csorbát ejtni vágya!”

„S hát te nem bitorlád-é az én hatalmam,

Gőgös lépteidre nevemet ruházva?

Büntettél nevemben gyarló fölfogással,

Kebledben nemednek minden gyöngéjével,

Más az ég törvénye, mint földön tiétek,

Hol gyakorta a bűn, büntelent itél el.”

Mond az Úr sötéten, „S most ha képmásom vagy,

Menj, menj, országomban ketten nem férünk el.

Szégyentől pirúlok, látva mint veszítik

Hitelem, kik földön kérkednek nevemmel!”

Most egy spáhi lép fel, roncsolt kacagányban,

Katonás léptekkel büszkén a középre,

S előbb mint szólna, jól ismert hangot hall,

Jehova kiált rá: „Fel fiam, előre!

Mit veszitjük a szót, aki értem halt meg

És értem halt meg, aki a jogért vérzett,

Az lerótta bünét, annak oldalamnál

Készitettem én már mindöröktől széket.

Mind, mind menjetek hát szó nélkűl az égbe,

Kiknek hősi mellén csókom seb gyanánt ég.”

És megáll szavában, mert jancsár és spáhi

Nem mozdul, mint hogyha valamit várna még.

Most folytatja az Úr: „Jól értem, mi búsít.

A jancsár égben sem válhat meg lovától,

Hát futó csillaggá lesz az is; s a spáhi

Fél a hosszú béke kínos únalmától.

Jól van, jól, fiúk, ti fogtok majd csinálni

Szivárvány zászlókkal égiháborúkat

Ámde csak csínján, hogy fel ne forgassátok

A most épitendő új világgolyókat.

Most tovább, végezzük ami hátra van még,

Vigadhattok ott benn addig is az égben,

Vigadok majd én is, hogyha harcotoknak

És dicsőségteknek menetét megértem.”