Az utolsó magyar

A világ nagy vihara orgonál,

Tán trombitálnak már az angyalok,

Sötét pokolban vígan áll a bál,

Utolsó csillag hullóban ragyog.

A kertben még egy késő rózsa nyit,

A szívben még egy késő nóta szól,

Sáskák lepik a Tisza partjait,

A jegenye derékig meghajol.

Üvöltenek az idegen hadak,

Hajrá, utolsó torra, vad vadász,

Zord jég paskolja a kalászokat,

Az örök télnek szele vihorász.

Véremmel már csordultig a pohár,

Könnyemtől már kiöntött a Maros,

Itt állok, tépett pogány áldozár,

Föl, az utolsó áldozásra most!

Egy máglya kell, hogy rajta vesszen el

Minden, mi szép volt, ép volt és igaz,

Hogy az egekbe menjen füstje fel,

Ne szeplősítse soha földi gaz!

Nagy harcok kardja, csaták kürtje, mind,

Száz szent koboz, írás, örök erők,

Örök igék, magyar szentségeink,

Ne bántsanak bitor szentségtörők!

Lobogj az égbe máglya, égi láng,

Ti angyalok, csak trombitáljatok,

Te Bárány, ítéld meg e rongy világ

Minden bűnét s a remegő gazok

Lássák, hogy támad a tűzből örök

Új ifjúsággal, élve, győzve ő,

A halhatatlan, százszor meggyötört

És áldott szűz, a magyar őserő!