Az utolsó mondat problémája

„Ember küzdj és bízva bízzál!”

Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot

- Keresztnek a toronytetőre -

Mester, a tolladba ki mondta?

Ádámot az örvénytől el ki vonta?

Mert nem Te voltál összhangodnak őre.

Lelked sikoltó diszharmóniája

Más véget követelt.

Hadd legyen vége a komédiának

Valóban, s elmondhasd: a sors betelt.

A hűtlen asszony, a vesztett haza,

A nyűgös test, mely szellemlakosának

Börtöne inkább, semmint otthona,

A céltalan, őrült történelem,

Mely kerekével vaktában tipor

A tehetetlen, balga népeken,

A horizontra ráereszkedő

Vérpárás magyar alkonyat:

Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd

Évájával együtt Ádámodat.

„Ember küzdj és bízva bízzál!”

Ez a mondat nem Tebenned fogamzott,

Az engesztelő ige csendülése

A Te lelkedben alighogy visszhangzott.

Ki volt mérve a Te tragédiád:

Valami világítéletnek képe

Vetődhetett lelked borús egére,

Hogy megfojtsa a legelső csírát,

Az elsőben az utolsó csírát.

A semmisülés égő víziója

Lett volna lángoló sebedre ír,

Hogy úgy állhass meg Ádámod felett,

Mint egy bosszuló pestis-lehelet,

Vagy mint egy öröknyugalmú fakír.

Költő voltál és kétségbeesett;

Kifosztott, koldus, - ámde szuverén,

Írhattad volna, ahogy jólesett,

Lehettél volna kegyetlen, kemény.

Az emberiség kis játékait

Folytatta volna, lépve rögről-rögre.

De Benned meghalt volna mindörökre.

„Ember küzdj és bízva bízzál!”

Ki sugallta e mondatot Neked?

Csonkatornyod komor kolosszusát

Aranytetővel ki tetőzte be?

Talán egy aranylelkű bölcs barát,

Talán egy nő szelíd, fehér keze?

Vagy tán kötelességnek ismeréd

Hitet ébreszteni - hitetlenül?

Lásd, ha olykor a bú rám nehezül,

Jobb’ szeretném, ha tornyod úgy marad...

Félelmesen, csonkán, kegyetlenül.