Az utolsó nyári vihar

Kunyhóm reng rozogán, cölöpje reccsen,

nádszögét a szelek zihálva tépik.

(Sápadt képed előtt csapong a mécses,

föl-fölrezdül ijedten s újra elhal...)

Zordon, régi mesék vad sziklaszája

tátong, s elszabadult az Óriásrém:

szárnyas ménparipán zúdulva száguld,

dús, bozontos öreg tölgyekre villám-

lasszót bőszduhajul, cikázva cserdít,

csattan s zengve süvít, hogy visszarántja.

Elmegy. Újra jön. Őspaták hatalmas

érce dörgeti vén hidak kikorhadt

fáját, fent a nagy űr visszhangja gördül.

Aztán már csak az ég csillagszemetje

csordul csöndesen, áradó sírással

tört fenyők tetemére – és vityillóm

mélyén, képed előtt, csak én idézek

elhalt illatot és szelíd zenéket...