Az utólsó szerencsétlenség

Zokoghat még egy betűcskét

Belőlem a fájdalom?

Ejthetek még egy könyűcskét

Utánad, szép angyalom?

Bús elmém rajtad tűnődik;

Csak kíván, sóhajt, gyötrődik

Édes, fojtó képzetek!

Mind ez, amit tehetek,

A természet a törvénnyel

Szívemben ellenkezik,

Most is szoptat a reménnyel

S nem hiszi, hogy vétkezik.

Lámpási a bőlcsességnek

Előttem hiába égnek;

Nékik szunnyadozni kell,

Mihelyt az egyet lehell.

Óh, mennyit vívok kínommal!

Küszködésim mely nagyok!

De, jaj, nem bírok magammal:

Érzem, hogy beteg vagyok.

Képződésim tüzeskednek,

Roskadt inaim csüggednek.

Hát oly bűn a gyengeség.

Hogy megverné azt az ég?

Velőt szívó lángjaimtól

Fejem nehéz, zúg, szorúl;

Bennrekedt indúlatimtól

Szívem dobog, mellem fúl.

Már nem tudok mást mit tenni,

Csak érezni és szenvedni.

Lelkem, testem hólt-beteg,

Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

Kínálkoztak orcájáról

A fejlő rózsabimbók,

Cúkorral folyt ajakáról

Minden szó és minden csók

Annak a főldi Kellemnek,

Ki asszonya volt szívemnek,

Míg én, boldog martalék,

Lánca s karja közt valék.

Szeme bíztatott, öldöklött;

Ölt, s gyógyított másfelől;

Tiszta hószínnel tűndöklött

Mellye mind kívűl, belől;

Lelke vídám, mint a hajnal,

Szíve jó volt, mint az angyal:

S ah, ez a paradicsom,

Mely engem a sírba nyom.

Boldog órák! amelyekben

Szíve kúlcsát bírhatám

S a meghitt enyelgésekben

Lelke lángját szíhatám.

Midőn ezer tördelt szókkal,

Ezer pecsételő csókkal

A hit egymáshoz csatolt;

S gyanúnk mégis édes volt.

Gondolván, hogy boldogságunk

Még csak kezdő-félbe ment,

S már is kinyílt mennyországunk

Egymás karján idelent:

Mint a szőllő támaszával,

Mint a repkény a bikkfával,

Egymásba csimpalykozánk,

S ég, főld, mind mosolyga ránk.

Már azt hittem, hogy ha készen

Állnak is száz szélveszek,

Az én Lillám enyím lészen,

S én a Lilláé leszek.

Megvakúlva, siketűlve,

Szándékom kormányján űlve

Kergettem a drága jót,

S a révnél törtem hajót!

Hah! e szépség ritka mívét

Prédára kell tartanom

És szívemhez forradt szívét

Vérrel kiszakasztanom.

Óh, ne hagyjátok, szerelmek!

Vagy öljetek meg, gyötrelmek!

Kinek szíve másnak jut,

Csak szeretni s halni tud.

Most a tenger sík pusztáját

Érzem, de nem láthatom,

A haboknak lágy szikláját

Őröngve tapogatom.

Óhajtalak, messzi partok!

De tőletek mégis tartok.

Amit bús lelkem talál,

Zaj, homály, kétség, halál.

Hah! mint dördűlnek, ropognak

A világ két sarkai,

Mint lobbannak, mint villognak

A mennydörgés szárnyai:

Ah, gyászos fény, látom, látom

A puszták közt szép sajátom,

Jajgat az elhervadt hív,

Kúcsolt kézzel engem hív.

Látom únszoló sírását:

Rajta nem segíthetek.

Hallom kétes sikóltását:

De az egek siketek.

Állj meg! állj, te irgalmatlan!

Íly nemes rabra méltatlan

A te ólomkebeled:

Ámort miért terheled?

Hasztalan! csúfol futtában

És gázolja szívemet;

S a törvény bújnyik-várában

Lebékózza kincsemet.

Engem pedig, ah, egyszerre

A zaj bécsap a tengerre.

Jaj, nekem víz, néki tűz!

Szegény ifjú! szegény szűz!

Óh, mért nem hagyod véremmel

Láncát felolvasztani

S minden könnyét száz gyöngyszemmel,

Óh rabló, megváltani?

Mért állsz őrt, mint ama sárkán,

A szép aranyalmák árkán?

Nem ízled te azokat;

Mért marsz el hát másokat?

Vagy mért nem ölsz meg méreggel,

Hogy ne látnám kínjait

Annak, ki örök meleggel

Tartja szívem lángjait?

Úgyis rá kell végezetre

Únnom ez átkos életre.

Bírd őtet, míg meghalunk,

Akkor rajtad truccolunk.

Óh, túl fog ez, sírhalmunkon

Túl is fog lángolni ez,

Ami most indúlatunkon

Oly édesen gerjedez.

Nem! ezt meg nem fagylalhatja

A sír nyálkás bóltozatja.

Ámor égi istenség,

Néki mindegy: főld, vagy ég.

Ez ösztönről nem tehetni;

Megveti ez gátjait.

A természet szokta vetni

Szívünkbe szent magvait.

Ilyen a gyöngy, mely magába

Vervén gyökeret a fába,

Véle él és véle hal

S emészti sarjaival.

Érzem, hogy a vas törvénynek

Szükség meghódolni már,

Sőt, hogy még a jobb reménynek

Szikrája is bűnnel jár:

De óh, ha nem az én mívem,

Hogy Lilláért vér a szívem,

S hogy lelkem benne lehell,

Éreznem és tűrnöm kell.

Sírok én; de csak keblembe

Hullnak néma könnyeim,

S a magános gyötrelembe

Legelnek képzéseim,

Senkihez sincs bizodalmam,

Hogy tűrje s mentse siralmam:

Ah, minden boldogtalan

A főldön megvetve van!

Mit tesz sűrű sóhajtásom,

Melyet felszítt már az ég,

Ha kebledben nyúgovásom

Az óltár is tiltja még?

Mit tesz, ha egy érzéketlen

Téged és engem szünetlen,

Mint egy mély tenger, megoszt,

És a rózsáktól megfoszt?

Oh, halál! ki a szerelmet

Nyájas színnel követed

És szívéről a gyötrelmet

Egyszerre leűlteted,

Ládd, mindhárman búval élünk,

Végy el egyet, tégy jól vélünk,

Akár én, akár más lész;

Jobb, hogy egy, mint három vész.

Jobb, hogy engemet választol,

Ki legroncsoltabb vagyok;

Egy szellőddel elárasztol,

Egy újjadtól megfagyok.

Nem tartom azt fájdalomnak,

Ami véget vét kínomnak:

Ha élve nem alhatok,

Aluva meghalhatok.

S akkor e gyönyörűséggel

Húnyom bé bús szememet,

Hogy tisztán s örök hűséggel

Zárom sírba szívemet.

Majd ha dombom megtekinti

S hervadt rózsáit ráhinti

Két sóhajtó szerető,

Ezt mondja: Itt fekszik ő!

És te, szívemnek pompája!

Légy jobb hozzám, mint az ég.

Édes kincsem! Más rózsája!

Isten hozzád! Itt a vég!

Teljesítsd kötelességed

Ahoz, ki fogva tart téged:

Szíved javát nemde nem

Megtarthat’d mégis nekem?

Isten hozzád! Áldlak, hidd el,

Köszönöm jó szívedet,

Csókjaiddal, beszédiddel,

Orcád, karod, szemedet.

S bár halálos kínnal vérzem:

Mégis, ah, boldognak érzem

Ezt az árnyék-életet

Óh, Lilla! óh, szeretet!

Élj soká! s legyen világod

Jobb, mint az én életem,

S ha zavarná boldogságod

Az én emlékezetem:

Ah, felejts, felejts el engem!

Én már a sírban fetrengem,

Léthe vizét iszom már;

Mégis elmém Lilin jár.

De mit láttatsz a jövendő

Tűkörében, kék remény?

Óh, felrózsázott esztendő

Óh, mennyből szállt tűnemény

Óh, szívet olvasztó hangok

Óh, óltári fáklyalangok

Óh, élet óh, szerelem

Óh, ne játsszatok velem!

Óceánja bánatimnak

Többé nem duzzadozik,

S elhullott könnye Lilimnak

Mind gyöngyökké változik.

A kővár gyomra szétdüllyed,

A rabló zúg, hereg, süllyed;

Én úszok, az ég segél:

Lilla int és nékem él.

A haboknak ormózatján

Látszik egy dombos sziget,

És a dombok bóltozatján

Egy meghitt rózsaliget.

Itt száz szerelmek danolnak,

Itt száz gráciák táncolnak;

A tánc Lillát gyújtja fel,

A dal engem érdekel.

Már kétségem tört hajója

A zőld parton nyugszik már,

S istenségem Kalipszója

Örök ifjúságra vár.

Félre, kincsek és nektárok!

Én a mennyek felé járok.

Óh, remény! óh, szerelem!

Tégyetek jól énvelem!