Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szívén pihen,

E tiszta szíven, e csöndes sziven

Pihen, de lelke a holnapra gondol

S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.

Az olajfák felől a fuvalom

Hűsen, szomorún a szobába téved,

Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,

Péter zokog és árvább, mint az árva,

Judás se szól, csak apró szeme villan,

Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében

Mély tengerek derűs békéje él benn.

Az ajka asztali áldást rebeg

S megszegi az utolsó kenyeret!