Az üveghegyen

Az üveghegyen bandukoltam, békésen,

üvegcserjék csillogása között,

valami régi szomorúság ízével a számban.

Ezer méterek mélyéről halványan piroslott

fel az örök gondolat tüze, öles lángok

nyaldostak bizonytalanul, némán,

üveg alól. Koporsók feküdtek a föld

tiszta üregében. Fakóarcú holtakat

ölelve, akiknek lehunyt szeme alatt

bölcsen ringott a végtelen mosolygás.

Egyszerre megértettem mindent egy cikázó

pillanatra, megértettem a szeliden

bíborodó, uszályos holdat, megértettem

anyám egy régi, zavaros pillantását

s halk borzalommal emlékeztem vissza,

hogy én teremtettem a csillagokat.

Könnyű lábam alatt pengett, zengett

az örökkévalóság üvegmuzsikája.