Azokról, akik eltűntek

A haldoklókkal csókolóztam,

az elmenőkkel cimboráltam,

izzadt hajuk simítva hosszan

ágyukhoz álltam.

Marasztaló ígéket

súgtam fülükbe, mint az élet,

de hívta őket a nagy út,

és én kötöttem nékik a halálban

batyut.

A távozók

elvitték a lelkem darabjait,

csak én maradtam itt,

és most a hit

porukkal egy lett, mint avitt

ruhájuk, és széthulltak ama szók

és szájukon is megrohadt, amit

adtam nekik, a csók.

Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.

Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,

ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,

mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,

elásta, és most a határtalan,

mély földbe van,

s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

Barátaim,

halványodik énnékem itt a szín,

hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,

gyakran mosolygok, többször hallgatok.

De érzem egyre, vár rám sok erős,

jó ismerős,

hűségesen vetik az ágyam ők lenn.

Ezért oly csöndes bennem már a lélek

s éjjel, ha járok künn a temetőkben,

nem félek.