Azrael

Mért piroslik ott a messze róna

Alkony festi-e vagy drága vér?

Vajh mi sír felette oly zokogva

Haldokló sohaj vagy esti szél?

Harcmező az, néma és kietlen,

Elviharzott rajta már a vész,

S a dicsőség ágyán dermedetten,

Álom nélkűl alszik sok vitéz.

Vajh ki az, ki hol legtöbb halott van,

Oly nyugodtan, büszkén térdepel?

Bájos nőalak, fehér ruhában;

A halál nemtője Azrael.

„Bírlak végre, szívem vágya, üdve,

Bírlak végre bajnok Aladár;

Óh, mi régen várok már e percre

Szinte, szinte kétségbesve már.”

Mond - s a kéjtől égő arculattal

Ifju hős vérző keblére dűl.

Csókod is hiába tán, ah angyal!

Fekszik az oly érzéketlenűl.

„Hogy tágúl e szív, mi vágy uralja

Önmagamra alig ismerek,

Pusztítás volt lelkem gondolatja,

Kéjem kínvonagló emberek.

Most egész világot átölelném,

Üdvömben hogy részesem legyen.

Engedd ég, hogy én, a rettegett rém,

A bút is ma boldoggá tegyem.

S íme, íme hallom sóhaját már!”

Szőke leányka közeledve jő,

Rengő térddel holtaknak sorával

Futva, míg az éjnek árnya nő.

„Állj leányka - mond - mi bántja kebled?

Nézz fel, ím én Azrael vagyok;

Ugy-e, ugy-e kedvesed keserged,

Szólj s reá új életet adok.”

„Óh, ne üzz játékot a keservvel

Halhatatlan kebled mit nem ért.” -

„Esküszöm ma boldogítanom kell

Oly nagy boldogság, mely ma ért.”

„Itt van, itt van", mond a leány legottan

S Aladárra hévvel ráborúl.

Azrael felettek ámulatban

Nem beszél, s szemébe köny tolúl.

„Életet hát, éltet e kebelbe!

Nézd, amily szép, oly hivem vala,

És megértheted szivem keserve,

Mily nagy, Isten hogyha szűt ada.”

,,Értem - úgymond a nemtő merengve -

És szentűl betöltöm eskümet.

Ámde hátha, hátha ébredezve

A halált választja lét helyett?”

,,Akkor, akkor", - mond a lány sötéten

És zokogva hangja elakad. -

Azraelnek arcán végreményben

Egy mosoly sugára átszalad.

„Kelj fel!” - úgymond aztán és letérdel.

„Győztünk-é?” - mond Aladár s felűl.

,,Minden elveszett.” „Mért ébredék fel

Álmomból hát ily kegyetlenűl?”

S hátraroskad, ámde a lányka

Izgatódva lábához rohan.

,,Anikód meg hervadjon magába

Szeretet nélkül és csóktalan?” -

„Aladár! - mond Azrael felállva -

Élned, halnod egyaránt lehet

Mézet ád az élet rózsa árja,

Míg mint lepkét a tél eltemet.

Ezredévet él neved keresztűl

Hogyha halsz, díjad dicső babér.”

Aladárnak lelke összerendűl

Száz érzése vad csatára kél.

Ajka mozdúl. - Hah, mi a határzat? -

Anikó tovább nem tűrheti,

Felsikolt, elröppen a varázslat -

„Élni, élni érte és neki!”

Átkarolja kedves Anikóját

Halvány arcát csókkal élteti,

Azrael, hogy könnyeit ne lássák

Elfordúl, szemét meg elfödi.

S míg a boldog pár, gondol reá is,

Ő tőlük már messze, messze van,

Eltemetni a bút, mit szivén visz

Sorsa szörnyű viharaiban.

Elszáll döghalálos városokba,

Vérázott harctéreket keres,

Ott van a szerencse mosolyára

Száz halál mohó szemmel ha les.

És öl és kacag, hő szív ha vérzik,

Ah s megölni egyet mégse bír:

Átka az öröklét s rajta végig

Az ő szíve Aladárért sír.