BÓBISKOLVÁN LEHAJTOTT KARDOMON

Mint a piros vér a fehér havon,

Visszáját úgy virítná szerte

Énem, e legnagyobb nagy-hatalom.

Úgy sorakoztatná, vértezve itt,

Ha lehetne, kemény attakban

Hős, régi szavait, vitézeit.

De most másé a vér, másé a hó,

És holnapig céltalanul fut

Betyár-ló, hős-ló, szép pej vagy fakó.

S ha lovamat mégis megnyergelem,

Ne ülj mögöttem, óh, sötét Gond,

Nálam mégis kisebb fejedelem.

Bóbiskolván lehajtott kardomon,

Engedem a világot futni

S visszafutni kérőn, hallgatagon.

S akkor megint világ lesz a világ

S mi, az igazi nagy-hatalmak,

Kirójjuk rá a penitenciát.