B[essenyei] GY[örgy] A B[áró] O[rczy] ÁRNYÉKÁNAK, MELY KÖRÜLTE LEBEG ÉS AMELYTÜL...

Látom, felrepültél Minerva egére,

Onnan alászállasz Párnássus hegyére;

Emberi hív érzés csergedez szívedbül,

Mennyei villámlás csapkod ki lelkedbül.

Csak úgy szóllok néked most, mint halandónak;

Megbocsáss, nem hívlak méltóságos úrnak.

Te is lettél, fetrengsz s elmúlsz társaiddal,

Csak olly lévén, mint mi, élted, haláloddal;

Egyedül létedhez szóllok most versemben,

Ne keressél hibát szabados nyelvemben.

Vedd el tiszteletem, ha reád érdemes,

Hidd el, hogy nem lehet erántad félelmes.

Élj sokáig köztünk vigasztalásunkra,

Nézzünk mint árnyékra ekként halálunkra.

Neved nagy hazánkban már halhatatlan lész.

Ez az, amit érted barátságunk megtész;

Énekelni fogunk érdemes létedrül,

Hadd tudjanak mások emberi szívedrül.

Lármázza fel pennánk perelő hazánkat,

Mutassuk földünknek szép magyarságunkat;

Tanulják nyelvünket országunk fijai,

S légyenek nemzetek érdemes tagjai.

Amíg e világba széjjel mozoghatunk,

Szüntelen dolgozván, éreztessük magunk.

Mikor véllünk szóllasz, hagyd el méltóságod,

S mutasd Minervában hozzánk barátságod.

Tudod, a titulus egy ollyan külső máz,

Mellyel érdem nélkül ki-ki csak büszke váz.

Mind halandók vagyunk - - - - - - - -

Nem irkálok most én külső méltósághoz,

De csak titkon szóllok Minerva fijához.

Itt nincsen uraság, mind egyenlők vagyunk,

S csak emberi érdem köztünk méltóságunk.

Jól felvészed, látom, ezen törvényeket,

Tanulván ismérni az emberi nemet.

Élj, légyen jutalma érdemes lelkednek!

Borostyánkoszorút adunk ősz fejednek,

Mellyel e világot ismérni tanultad,

S örök Istenedet eléggé csudáltad.