B. KEMÉNY ZSIGMOND SÍRJÁNÁL.

Kicsiny falu, oly nyúgalmas magány,

Árnyas gyümölcsös a domb oldalán;

Három diófa a földig borúl

S benn mintegy rejtve két sír domborúl.

Kemény az anyja mellett nyugszik ott,

Még ifju volt, hogy innen távozott;

Sok zordon év telt-mult el azalatt

S csak halni tért meg, honnan elszakadt.

Sok zordon év! Emlékök még erős,

Ott küzde tollal, mint csatán a hős,

S mint ősei kardja sok száz éven át

Úgy védte tolla vészben a hazát.

Mily bánat, kétség s mégis mennyi hit

Rezegte át szivét és könyveit,

Rajzolta az embert s az államot,

S a sors titkába mélyen béhatott.

Búsméla rajz! Az élet harcterén

Egymásba játszik gyakran bűn, erény

S hány jó szándék vétek szülője is:

Örök törvény a bosszús Nemesis.

A hont hiven szeretni oly nehéz,

Csordúltig a szív s elvakúl az ész;

És a szabadság önmagának árt

S új szolgaság, ha nem ismer határt.

És álla őrt egy ország romjain,

Arcán közöny, sebzett szivébe’ kín,

S ostromló bátran a kettős veszélyt:

Királyi önkényt és népszenvedélyt.

S midőn egy nap föléled, győz a jog,

Eltiprott zászlónk újra fenlobog,

Nem érzé már a diadalgyönyört

Lélekbe’ testbe’ végkép összetört.

És elfeledték... Immár alkonyúl,

A tájra lassan köd, homály borúl,

Estcsillag fénye rezg a bérc fokán

És megzendűl bokrán a csalogány.

E dal, e fény oly édes enyhadó,

Megillet téged, fáradt szunnyadó,

S még itt viraszt hiven sírod felett

Testvéri és baráti kegyelet!