BÓNIS-POGÁNY KAROLINA SZELLEMÉNEK.

Hol vagy? hová lől dicső asszony!?

Nemtő, ki köztünk lakozék!

Mit vétettünk: hogy elszakasszon

Haragjában tőlünk az ég?

Harmincnégy év! - s lelked megkérik...

Hogy mondjuk el sirod porán:

Te élhetél késő vénségig,

S elmulásod mindig korán...!

Menten minden világi máztúl

- Távol hiú vágy s ösztönök, -

Vevéd élted kalauzáúl:

Mi a lélekben szent, örök.

Érzelmed volt szűz-tiszta harmat,

Fény, fény melyet befogadott;

S mit csak egy felsőbb lény akarhat:

Az volt a te akaratod!

Mást gyógyítván, tenszíved enyhült,

Jutalmát a tettben lelé:

Követted azt, mint a delejtűt,

Ha fordult a nyomor felé.

Áldozni! e mondást nem értéd,

Pedig áldoztál eleget;

Nézvén kezed jótéteményét:

Hogy az máskép nem is lehet!

Lelked most a felhők közt tűnt el,

Ábrándiból szárnyat kötött:

Majd álltál a bölcs gyönyörével,

Egy virág, egy bogár fölött!

Tudtál égen és földön járni...!

Valál magasztos, gyermeteg,

A fennséges és a parányi

Emelet, s birá - figyelmedet!

Híve, kit anyának neveznek:

Sebénél és fájdalminál,

Nemcsak borongtál, mint a felleg,

De enyhe csöppet hullatál!

Od’adtad a gyöngyöt, gyémántot,

Az ezüstöt, az aranyat...

Aki látott: tisztelt, imádott,

S te ékesb lől és gazdagabb!

Hamar meghaltál...! élsz örökre!

Nem öltetek bár mint szülét:

A sors, szép lelkedre kötötte

A beteges világ ügyét!

S anya valál...! királynő nyilván!

Ugy ösmert az erény hona;

Homlokodon, - te nem gyanítván, -

Ott csillogott a korona.

Értetted a lángészt müvében,

Érezted a költő dalát!

Lantomnak is bús zöngelmében

Kedved tölt, s azt meghallgatád!

Boldog valék: hogy megragadtak

Oh dicső! annak hangjai...

Én, birtam volna egy-magadnak

Éltem végeig dallani!

Bocsáss, bocsáss meg most is nékem,

- Kinek ez bús, de szent öröm!

Dalaim, hogy éltök hosszabb légyen,

Neved- s emlékedhez kötöm!

S meghajlok, oh fényes jelenség!

Halmodon, mit köny árja mos...

Fohászkodván, hogy sok szülessék,

Ki hozzád lesz hasonlatos!