Bábel

Te volnál hát egy ország szemefénye,

Te érthetetlen összevisszaság? -

Város, melynek se nappala sem éje,

Te felfordult, elkárhozott világ!

A szerelemnek nincs bübája,

Csavargóké a csillagtiszta menny.

Lehet-e ott az érzelem hazája,

Hol diadalt arat a bűn, a szenny?...

Rajongó lélekkel hittem sokáig,

Hogy a főváros égi Pantheon,

Melyből a nemes ideál kiválik,

S ezé a taps, ezé a jutalom.

Megálmodám az elfeledt regéket.

Hevültem, mint egy régi kor fia.

Athén és Róma nálam ujra éltek

S Aristidesz, Brutusz, Kornélia.

A nép közt, falun éltem volna szépen

S irásból ismerném csak Szodomát.

Ha már önvétkünkön kaczagni szégyen,

Iszonyu látni ezrek mámorát.

Menj! s hallgasd meg, ha még el nem romoltál,

Az önzés gyáva evangeljomát.

Borulj a porba! ott egy fényes oltár, -

Csókolni fuss a bűn aranyhaját.

Szemem e bábeltornyu tarkaságot,

E nyomorú fényt nézi hidegen.

Kaczagnám ezt a hóbortos világot.

De nem kaczagom, mert nem érthetem.

Mint számüzött kerűlök minden embert

És sirni vágyom, ha leszáll az est;

Rab vagyok én, a ki daczolni nem mert

És halni vágya, élni kába, rest.

Sebzetten itt bolyongok félbolondul;

Bolondok közt a félbolond magam,

Indúlatom viharharangja kondul,

És óriásnak gondolom magam.

Szeretném összezúzni ezt a népet,

Mint a mese kigúnyolt Sámsona,

Hogy halljon az utókor is regéket;

Minőket senki nem hallott soha!