Bajnokdíj.

Három ifju bajnok ége

Egy szép szűzért hajdanán,

Már is érte kardra kelnek,

De imígy szól a leány:

Ily küzdés csak búra kisztet,

Más adót kíván e szív:

Künn az ellen, kardot annak,

Hon s szabadság arra hív!

S a ki nékem onnan hozza

Majd a legszebb hősi jelt,

Még ha keble értem érez,

Bírja ezt a hű kebelt.

És az íjak vészbe szállnak

Nyerni kettős koszorút,

S vívnak, míg a tört ellenhad

Futva végez háborút.

Büszke Tódor jő először,

Lova szinte roskadoz,

Annyi boglár csillog rajta,

Annyi gyöngyöt, kincset hoz.

A vad Ákos jő nyomában,

Bús rabok kisérik őt,

Hoz fegyvert, hoz paripákat,

És egy izmos basafőt.

Későn érkezik jó Béda

Nyájas arcza halovány,

S mint hó közt a rózsa kelyhe,

Égseb mellén, homlokán.

Halvány bajnok! érzetemnek

Titkos vágya ím betelt,

Mély sebet hozsz, hősvirágot,

Tettben dús szerelmi jelt.

Így a szűz; de büszke Tódor

Porba sujtva kincseit.

A seb, szól, még nem elég jel,

Mondja kiki tetteit.

Én az ellenvárba dúlva,

Vérpatakhoz ontva vért,

A vezértől küzdve nyertem

Ezt a kedves csalfa bért.

Én magát ölém, mond Ákos,

Bár hires volt ereje,

S minthogy népe véle dőlt le,

Kincsinél nagyobb feje.

Én törék mind erre útat,

Én első a vár falán:

Igy levétek győztesekké

Elszánt tettem vérnyomán.

Így szól Béda, s nem vitatja

Senki már a hősi jelt,

És ő nyerte és ölelte

A kéjhabzó szűz kebelt.