Balassa Bálint

Idegen hazában, tengeren túl

Él a költő árván, számüzötten

És dalát a kalmárnép nem érti,

Honfibúját könnyező szemében.

Ámde ő a bút hiven táplálja,

S a hálás bú őt tartja ismét fel,

Mert ha kebeléből kiszakadna,

A költőt is síri éj fogná el.

Igy él ő sokáig, mint a pusztán

Elkiáltott fájdalom nyögése,

Mely lassanként semmiségbe foly szét,

Nem lelvén szűt, amelyben felélne.

Sír borúl az énekek fiára,

Idegen föld nyomasztó bilincse,

Hej, de ezt is győztesen lerázza

A költőnek szent hazaszerelme.

És porából napraforgó hajt ki,

Mely szünetlen arccal néz keletnek,

Mintha mondaná, hogy ott a szent föld,

Melyhez áldás s vágyai sietnek.

És szivéből lesz dalos madárka,

Mely hazáját látogatni eljár,

Ott elzengi bánatát, keservét

S szent sejtelmét, mit minden szív táplál.

És lelkéből barna felhő válik,

Mely dörögve száll meg bérceinken,

Szent harag, mely álmainkból felráz,

S melyre a bitorló bűn megretten.