Balassa Menyhért

Győzedelmi zajjal, fénnyel

Viszi a szép Thurzó Annát

Boldog vőlegény Balassa,

- El is ülte lakodalmát.

Mint a vőlegény ohajtá,

Gyors, rövid lett a vigalom,

Éjfél tájban a cigány is

Elaludt már a cimbalmon.

A vendégek elrobogtak,

Elfeküdtek a cselédek.

Ős szokáshoz és urához

Híven - valamennyi részeg.

Részeg a vár ura is tán -

Szeme úgy ragyog, világol

És a nyelve oly nehéz lett -

Leirhatlan boldogságtól!

Titoksejtő csöndes éjjel

Ereszkedik le a várra;

Még a halk szellő is elbujt,

Mintha valamire várna...

Hallani tán a gyönyörrel

Megtelt szívek dobbanását?

Tündér arcu szép menyasszony

Első csókja csattanását...

Meg is hallaná pediglen,

Oly döbbentő csöndesség lett,

Röpülése hallik ördög

Pillangónak - denevérnek.

Közbe-közbe hallik egy-egy

Ittas alvó horkantása, -

Most elalszik az utolsó

Világ a vár ablakában.

Ki oltotta el? - talán a

Szép menyasszony halk sohajja,

Melyet egy bús sejtelemtől

Bántva, sohajtott el Anna?...

Irigyeddé lett a végzet,

Jó Balassa, jaj neked már!

Fuss, tagadd meg a gyönyört, mert

Kész halál az, ami rád vár!

Elárult a sötét éjjel,

Mely ellenségid takarja;

Háborodva kél föl a szél

S viszi a lángot magasra.

Saját szíved is elárult,

Mért dobog úgy, hogy nem hallod:

Két ezernyi támadó had,

Döngeti a kapud, ajtód?...

Ég a váralj, föl van gyujtva.

Már a kaput ostromolják;

Elviszik majd szép arádat,

Még mielőtt megcsókolnád...

Kétezer jancsár s lovashad

Jött el érte Esztergomból,

Hogy ha kedvesb életed, hát

Mondj le szép menyasszonyodról.

Lásd, hogy halványulnak a kéj-

Lángra gyuladt piros ajkak,

Hallod a fájó sohajtást:

“Ez hát sorsa a magyarnak!

Magyar hölgy hát nem lehet már

Nője a magyar vitéznek!

Vagy különben mit jelentsen

Ez a gyászos szörnyü végzet:

Még alig telt párszor a hold,

Első férjem, hős Cseh Gábor

Alig mondta az igent el,

Halni szállt le az oltárról!

Jaj azoknak kik ez átkos

Földön látnak napvilágot,

Nem telik le a magyarról

Soha a nagy régi átok...

Hol a kard, menj halni véle,

De előbb üsd a szivembe,

Látom, Isten s végezéstől

Átkozott annak szerelme!”

Fájóbban minden kinoknál

Így panaszlott Thurzó Anna,

Szíve jobban megfájdult rá

S szinte meghasadt miatta!

Mély hangján a fájdalomnak

Szólt Balassa: “Mért bántottad

Szent sebeit egy örökölt

Régi hazafájdalomnak?...

Ha menyasszonyát kell védni,

E szegény beteg hazának

Sebeire emlékezni

Nincs szüksége Balassának.

Magyar leánynak születni

Nagy dicsőség - érdemeld meg,

A veszéllyel te ne gondolj,

Csak azt mondd nekem: »szeretlek«.”

Thurzó Anna lelkesülve

Csókot ad rá válaszképen;

Hősi bátorság villámlik

Balassa Menyhért szemében.

S kardot rántva, úgy, ahogy volt

Hajadonfő, öltözetlen

Rohan a vár kapujára,

Hova épen hág az ellen.

Kiriglár bég épen akkor

Tolta föl fejét előre,

Az aztán a teste nélkül

Hamar is leért a földre;

Többi része pedig ülve

Ott maradt a vár bástyáján,

Mintha segitségre hína,

Hébehóba egyet vágván...

Hanem azt a támadó had

Okosabban magyarázta:

- Vissza innen! hogy ha kedves

Az Isten szép napvilága.

Ezenközben lóra pattan

Menyhért és dörgő szavára

A fölébredt mámort vesztett

Őrsereg is megy utána

És ameddig Léva égő

Házai világot vetnek,

Megy nyomába öldökölve

A bomlott futó seregnek.

De amidőn hadakozva

Leérnek a sík mezőre

S a százszorta nagyobb ellen

Kivehető lett előtte:

Saját vakmerőségétől

Elréműlve, álmélkodva

Leereszti véres kardját,

Népét vissza parancsolja.

“Hogy szaladnak a bolondok”

- Mosolyogva mond magában -

“Meg ne tudják, hányan voltunk”

S vissza nyargal lóhalálban;

Nyargal vissza, vad zaját nem

Hallja már a harcmezőnek.

Dobogó szivéhez újra

Édes ábrándok szegődnek.

Hasad a hajnal keletnek,

Fölkel a menyasszony-ágyról

Thurzó Anna és remegve

Néz ki a vár ablakából.

Sovár szeme Balassáját

Keresi: de nem találja,...

Fekete volt, hogy elment, s most

Fehér hab a paripája.

És gyolcs inge, mely fehérlett,

Most piroslik a sok vértől.

“Ne ijedj meg - szólt Balassa,

Egy csöpp sincs rajt az enyémből!...”