BALATONSZÁRSZÓ

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,

fehér habokba szaggatja a zöldet.

Fogócskáznak az apró viharok,

az ablakban a legyek megdögölnek.

Nyafog a táj, de néha némaság

jut az eszébe s új derűt lel abban.

Tollászkodnak a sárga lombu fák,

féllábon állván a hunyorgó napban.

Kell már ahhoz a testhez is az ágy,

mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.

Becsomagoljuk a vászonruhát

s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,

a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,

én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,

meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,

az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.

Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,

mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

Je n’ai point de theme,

excepté que je t’aime -

költeni csak ezt tudtam,

mert mindig elaludtam,

hisz annyiszor öleltem,

ahányszor rája leltem.

Szemüveg volt az orrán,

az alól nézett énrám

s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt

hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

Szivemben bizony kín dult,

mikor a vonat indult,

de nem sokat merengtem -

esett, hát hazamentem.

Száz gramm dohányt hagyott rám,

hogy legyen cigarettám.

S nem álmot, hanem alvást.

Nem látjuk többé egymást.