Ballada a császár katonájáról

Nem volt se gróf, se marsall, csak közkatona volt,

Mégis ő volt a császár leghívebb katonája,

Harcolt, mint oroszlán, mint pacsirta dalolt,

Ha riadó dobok doboltak nagy csatákra.

Bretagneban született. A barna honi táj

S a szőke honi lány szerelme élt szivében.

Mint a viharban a boldog, fehér sirály

Deres köpönyege úgy repesett a szélben.

Marengo látta őt és Wagram látta győztes

Mámorban égni és előre törni bátran.

Austerlitz napja ragyogta be a szőke,

Szikár fejet, amely megőszült száz csatában.

Egy vágya volt csupán, elrejtve, mint a kincs,

Mélyen, mélységesen: a császárral beszélni,

Parolázni vele, ha félhalottan is,

A győzelem után a zengő csatatéren.

A császárral beszélni, kit Európa fél

S királyok hada kerget, ki mélyből jött a Napra,

Ki írnok fia volt s a nagy francia nép

S a nagy forradalom fia s a gloire apja.

A császárral beszélni, parolázni vele...

És jött egy ütközet. A föld és ég remegtek,

A félvilág elsápadt és elborult bele,

Ítélet trombitái rivalltak az egeknek.

És akkor ottmaradt. Smaragd, bíbor gyepen,

Némán, vakon a rőt, bús alkonyi sugárnál.

S míg száz dob azt dobolta a dombon: győzelem!

A halott hős fölött csak ellovagolt a Császár.