BÁR MÉG...

Bár még az ágon függ, de sárga a levél;

Szomorú tetszhalott, amely se hal, se él;

Halálos zsibbadás ül a természeten,

A nyárnak vége van, - s a tél még nincs jelen.

Kórót, cserét a szél ha megrezzentene!

De elállt a világ szava, lélekzete...

Nem látni a napnak keltét, enyészetét,

Nappal féléjszaka; éjjel pokolsetét!

A nyárra gondolok: vidám himes határ,

Hol kigyózó folyam s délnek fuvalma jár;

Halomfedő kalász, ágfedő lombozat,

Kékje s villámival dicső mennyboltozat!

A télre gondolok: omló lágy hópihék,

Melyekből a földnek ágyat készit az ég;

Üvöltő szélveszek, kővé vált zuhatag,

Sötét holló-sereg, barangoló vadak.

Vagy annak sugára, vagy ennek vihara!

De most reám tapad a föld undok sara,

S a köd... a köd... ez a lebegő szikla nyom

Sulyát kell lelkemen görnyedve hordanom!

Hátam megől a már régen leélt gonosz

Ismét szemközt kerül, és ismét kínt okoz;

Előttem a jövő gyanús ködben lebeg,

Tán meg se érem, - és már benne szenvedek!

Sötét gyászos jelek! rosz órám közelit,

Mely a hűség s a hit oltári képeit,

Miket lelkem szeret, miket hő ajkam áld

Fővel forgatja le, csalárd tükör gyanánt.

Hordoz mélység fölött, átkos kietlenen,

Magam oly egyedül, s elhagyva képzelem!

Hánykódó lelkeket mi így meglátogat:

Semmisülni vágyó, öngyilkos gondolat...

Szeretem a nyarat, a pezsgő életet,

Mig mosolyog s teremt, mig el nem vénhedett;

De ha csak teng, - s a fán a lomb csak alig áll

Óhajtom a telet, - hadd jőjjön a halál!