BARÓTI SZABÓ

Isten veled, Virt! és te kedves Pyberem!

Gazdám, barátom, hű neveltem, hű fiam!

Isten veled, jó társam, érdemes Dömém!

S te, akit a végzés hazád határitól

És tőlem oly nagy messze, messze eltola!

Ah, Dávid elhal! A kemény halál neki

Fejére mérte már kaszáját. Hetvenes

Izromba látta, hogy kalongya-rendeit

Ceres kirakta holdjain, és annyiszor

Hogy Bacchus új bort szűretett víg bércein.

Ah! sírba száll, s gyors szárnyakon repűl el ő,

Oda, hol Gvadányi, a magyar költők feje,

S dicső vezér és nagy nevű historikus,

Bencém, atyáddal mulat együtt. Nem hal el

Neve, bár ha teste rothad is. Te ásd neki

A véglakást meg, Bence, egyik dombodon,

S fejéhez ültess ön kezeddel egy dió-

Fiatalt, hogy árnyék fedje csendes boltomat.

Így akit a balsors hazájából kicsal,

És akit a jó szent keblébe visszavonz,

Majd ezt kiáltja, hogyha Virtre áttekint:

Székely poeta, álmod csendesen aludd!