BARÁTIMHOZ

Nos, fiúk, nem szólt a szarka

Házfödélteken?

Vagy ki álmodá meg, hogy ma

Vendégtek leszen?

De mi a kő! mért e hosszu

Méla bámulás?

H’sz én vagyok, ha nem csalódom,

Én és senki más.

Vagy feledve már talán a

Régi jóbarát?

Nem hihetem, hogy reátok

Illenék e vád.

A szövetség, melynek szála

Minket összefont,

Áll, amíg csak vért bir a szív

És velőt a csont.

No de kissé meglepett tán

Jöttöm úgyebár?

Hja, öcséim, velem a sors

Furcsa táncot jár.

Köztem s közte folyton-folyva

Tart a háború,

S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,

Végtelenbe fú.

De azért nem csüggedünk ám,

Aki lelke van!

Szembeszállok őkelmével

Bátran, szilajan.

S tán ha látja sors komám, hogy

Csüggedés nem ért:

Egykor annál bőkezűbben

Nyujtja majd a bért...

Eh, de mit most okoskodni!

Csapjatok kezet;

Jóbarát markába csapni

Kedves élvezet.

S mely bennünket ily váratlan

Együvé hozott,

Áldomással ünnepeljük

A pompás napot!