BARÁTIMHOZ [1]

Én is éreztem, s tüzesen szerettem,

Éltem a föld szép örömit, barátim!

Barna fürtim közt szerelem s vidámság

Myrtusi nyíltak.

Repdezett szívem kies édenében:

Mint ama boldog ligetek lakója,

Már midőn a porkötelet lerázta

Léthe virányin.

A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,

A nap útján túl magasan csapongott,

S mint az aetherben lakozó rideg sas,

Földre se nézett.

Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,

Mennyi andalgó öröm és reménység

Rengetett, édes Csalatás! öledben

Mágus erővel.

Álmaim tűnnek, leesik szememről

A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak

Rózsaberkéből sivatag vadon kél

Zordon időkkel:

Hol csak a külszín fedi a valóság

Puszta országát bibor állepelben;

Ámde a bölcsnek beható szemével

Játszani nem mer.

Látja a Virtust letapodva nyögni,

Látja a Bűnnek koronás hatalmát,

Sokrates méregpoharát s Tibérnek

Trónusa mocskát;

Látja, és keblét szomorún bezárja.

Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;

Szíve óhajt még, de üres vadonban

Hal ki nyögése.