Barátkeselyű

A törpefenyők szívós karja közt

Feküdtem önfeledten.

Síri csend, csúcsok csendje vett körül.

A tekintetem, ahogy fölvetettem

Találkozott egy óriás madárral.

Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal

A nagy magasban szinte állt felettem.

Barátkeselyű volt, - barna csuhája

Sötéten, egyszerűn símult reája.

Kémlelte: élek-e még, vagy meghaltam.

Oly mozdulatlanul feküdtem ott:

Egy pillanatig, - azt hiszem: megcsaltam.

Még nem, még nem, csuhás herold-madár,

Még nem ütött az óra!

Pedig talán e szikla-katafalk

Ravatalnak sem utolsó volna!

Nem, ez a hitvány test még nem tied!

Hanem a lelkem, a lelkem vigyed

Zajtalanul a szörnyű magasságba!

Egyetlenegyet lendült csak a szárnya,

Aztán eltűnt az Ünőkő mögött,

Végtelenbe, mert végtelenből jött.