BARÁTNÉMHOZ

Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra,

Kivált az első fájdalom hevén;

Csak könnyek és csak bús nyögések adnak

Szorult kebelnek édes enyhülést.

De hát te meddig sírsz még Dencsidért?

Mikor találsz te már vigasztalást?

Siralmaidban lát a felkelő nap,

Siralmaidban hágy, midőn leszáll,

Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe,

S ha illatot hint rád a szép tavasz;

Dencsid keserged, amidőn az ősz

Lehelletével hervad a virány,

S előtted intve sárga lombja hull.

Nem így, barátném! van itt is határ,

Amellyet általhágni nem szabad.

Szép lélek, amelly könnyen kap sebet,

S a fájdalomnak önti könnyeit,

S magát kisírván szenved csendesen;

De kényes, amelly sebjét nem felejti,

Sem orvosolni nem bátor s kemény,

Hanem lecsügged, s önmagát emészti;

S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik,

Ha fájdalomban édeset keres,

S veszett gyönyörré változtatja a kínt.

Tágúljon a szív könnyek által, amíg

Feszíti, fojtja a nyers fájdalom.

A férfiszem sem bírja könnyezetlen,

A bölcs is érzi a csapást, midőn

Szerelme édes lánca elszakad;

De már ha első kínjait kiforrta,

Az észnek égi balzsamát veszi.

Mi haszna vívjuk a kemény eget

S a bús koporsó gyémántzárait?

Nem hat siralmunk s jajszavunk oda!

Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk

Azt, aki békes révre jut korán,

Ki csak tavassza kellemit szedé,

S itt hagyta a tél puszta napjait?

Nem szívja többé Dencsid ajkidon

Az élet első gerjedelmeit,

Nem érzi többé csókjaid hevét,

Sziveddel öszve nem döbög szive:

De már nem érzi a fájdalmat is,

E földi élet számtalan veszélyit,

A test fenéit, a lélek dühét

S nem a halálnak irtózásait;

Nem játszik a sors kéjje ővele,

Sem a hatalmas durva büszkesége,

Nem csalja őtet áruló barát,

Szerelme kínja nem szakítja szívét,

S nem látja a bűn győzedelmeit.

Ki tudja éltünk számtalan csapásit

Leírni? Minden óra újakat szül,

Újabb veszélyt hoz minden percenet.

Itt a mosolygás sírással vegyül,

Itt minden édes mérget rejt magába,

S gigászi harcot minden nyúgalom.

Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát

A boldogoknak csendes enyhelyén,

Túl a veszélyen s földi harcokon,

S fedezze béke kedves hamvait!

Követni fogjuk őtet nemsokára;

De már követjük és útban vagyunk!

Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk,

Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.