BARÁTOM HALÁLÁN.

Szerettem én őt, mint a lelkemet,

Halálán szívem csaknem megrepedt;

S midőn a föld

Koporsója hullt zörögve:

Megátkozám a temetőt.

S hogy fenn virasztánk a nyugvó felett:

Álom fogá be fáradt szememet;

Eltünt a gond...

S álmam szilaj hangú zenénél

Víg táncosok sorába vont.

Majdan buvár-csigává lettem én

A fájdalom mélységes tengerén;

És untalan

Fel-felbuktam, el-elmerültem

Zugó, setét hullámiban.

De rajtam törtek a víg cimborák,

És néma búmat elkiáltozák:

Lásd...! ő meghalt...

Utána mégy te is maholnap...

Elő a bort, elő a dalt...!

Pilláimon volt búm harmatja még,

S - szégyen reád sziv! - én vigan valék!

S lelkemre, mint

Rezzent madár az ingó galyra,

Félénken tért a bú megint.

Bánkódjál, fájó lelkem, szabadon!

Elbúvok veled erdős lombokon...

Ah, ujra nesz...

A szerelem mosolyát látom,

S gyásznak, búnak mind vége lesz.

Ah, mért vagy ilyen, ember kebele?

Mért nem fájsz, midőn fájnod kellene?

Ha meghalok:

Látom, minő lesz bánat és köny,

Mely síromba kisérni fog.

Holott a föld nekem nyugalmat ad,

Beültetik virággal hantomat

A hű felek;

S bokrát a harmatos virágnak

Kezök megtépi bokrétának...

Azután elfelejtenek!