BARÁTOM SZERETŐJÉHEZ

Gondoltál-e már arra, hogy a sápadt arcu hold

csikorgó éccakákon mi mélyen néz a porba.

S kemény fejét, amely már csudálta a pokolt,

mily reszkető kevélyen, mily hideg lázzal hordja.

És arra, hogy a hold az égi lepedőn

mi lanyha bájjal nyugszik és milyen epedőn.

S mily termékeny a fénye és milljó év ölén

a dús Tejútnak árnyán ábrándozik szegény.

A hold, e hölgyi ábra, e hívó éjji érc

fagyos mosolyba görbed feletted és alattad.

Piros szivedbe mélyed, kiszakad rajt’ a férc

s kihull belőle minden, miért szived eladtad.

Mert jaj, a holdba nézni: zavaros szívnek átka,

ki szerelembe esve, még egyre vár, hogy hátha...

hogy hátha messze, messze, oly messze, mint a hold,

még csüng egy csók, egy jobb csók, csókabb, mint ami volt.

Hej, messze nézni, hidd meg, csak bölcsek bús bogárja!

Csókszomjas ajkkal hűség: egyetlen földi fény.

A hölgy szerelme útját csak mély sziklákba vájja;

a hold: holt asszony csókja az égnek ajkívén.

Gondoltál-e már arra, te drágatestü lélek,

hogy alvó fülnek meghalt a legszebb hangú ének?

S a férficsók, mint holdfény, oly szörnyű végzetes!

S holdat s asszonyt siratni, egyképp nem érdemes!