Barcsaynak [2]

Felemelsz a földi Istenség székéhez,

Szoktatod szememet rettentő fényéhez,

Látom, ó barátom, látom méltóságát,

Látom, hány fortélyok őrzik boldogságát,

A szegénység s rabság kinos igájával

Egy fényes oszlopon nyugszik pompájával,

Onnét fenyegeti halandó társait, -

Hogy szároz szemekkel szemlélték jármait.

Nehéz itt nem sirni! - vérezni kezd szivünk,

Mért lettünk emberek, azon is kesergünk.

Távozzunk az illyen alacson nagyságtól,

Mert elragadtatván a szent buzgóságtól,

Ugy emelkedünk fel homályos fényében,

Mint Brutus fogadott attya szerelmében.

Ne szerezzünk több but kinos életünkre,

Szerencsésebb napot virrasszunk szivünkre.

Mennyünk, tudakozzuk a nagy természettől,

Hol lakik szerencsénk? s hova estünk ettől?

Talám fenntaláljuk örökös rendében,

Miként lehet ember boldog életében?

Ó nem - hallom szavát a bus természetnek,

Hogy kik halandóság rendén születtetnek:

Nem mehetnek öröm szentelt rejtekében,

Melly a boldogságnak hever kebelében;

Rettenetes közfal különöz bennünket,

Csak az enyészésre hanyatló éltünket

Vigasztalhattya egy reménség szikrája,

Hogy majd megszabadit az halál puzdrája.

Ó hát jó meghalni! Fussunk az élettől,

Kérjünk szállást sirban nyugovó lelkektől.

Ott van birodalma megelégedésnek,

Nem mendereg ege ezer szenvedésnek!